Férfiaktól kérdezem: volt már, hogy annyira fájt nektek valakinek a hiánya, hogy öngyilkosságon gondolkoztatok?

Bocs, hogy nő vagyok, de azért írok,mert pontosan ugyanezt éreztem én is. Nem csak O hiányzott,hanem saját magam, amilyen 30+ évig voltam infantilis, spontán, játékos, imádták a humoromat. Az egész életet egy játéknak éltem meg, aztán ennek a játéknak nagyon csúnya vége lett. Az régi fény eltűnt a szemembol.Az allapotomnak neve is lett, depresszió. Én se hittem el,hogy ez lesz még máshogy is.Nem azert, mert azt hittem, évtizedekig tarthat ez az állapot, azt tudtam, hogy nem. Viszont nem tudtam elképzelni, hogy öngyilkosság nélkül kibirnam azt a szörnyű időszakot. De végül kibirtam, és most itt vagyok. (Én mondjuk jártam, pszichológushoz is, de nem az segít valójában, hanem az IDŐ.)Csak add meg magadnak! Azóta még nem volt alkalmam úgy szeretni senkit, mint őt, de tudnék már, csak meg nem találkoztam olyannal. Picit ugyan óvatosabb lettem, már nem vagyok olyan naiv(én azt is vissza akartam kapni magamból, de már nem), de a régi enem napról napra jön vissza. Már 90%-ban olyan vagyok, mint előtte.(5 evembe volt.)Mar szeretek elni újra, ugyanolyan jókedvű vagyok,mint régen. Hidd el veled is így lesz, csak adj időt magadnak! Ha közelebb vagy a 30-hoz,mint a 20-hoz, akkor már van egy olyan kiforrott szemelyiseged,ami nem tűnik el csak úgy 😀

18 év, 3 közös gyerek, lakás, kocsi... 48 éves férfi vagyok, 4 hónapja külön élek egy albérletben. Nincs lezárva, én nagyon szeretném helyre hozni, ő még nem tudja, de egyre inkább azt érzem, hogy nem akarja, sőt befigyelt egy másik férfi is (nem tudom milyen szinten vannak, mert ő is családos). Nem hittem volna, hogy létezik ennyi könny és fájdalom bennem. Üres lakásban, 4 fal között minden nap...Igen! Megfordult a fejemben, hogy mi értelme az életnek így, hogy ezt a fájdalmat nem fogom túlélni, mert a szívem szakad bele, szó szerint. Nyilván nem csinálok hülyeséget, mert a remény ott van és a gyerekek is. 4-13-16 évesek