10 óra fizikai munka után (21/F) mire hazaér, minden kész; kilenckor alvás. Nincs szex, kezdeményezek, fáradt. Telefonozik a pár óra közös időből, hisz egész nap nem tudott. A “gondjaimból” elege van. Túlreagálom?

Sziasztok.

A fentit egészítem ki.

Megértem, az építőipar extra szr, sokat megy, építkezik, szaladgál napi 10-12 kilométereket, hajol, guggol, fáj a lába, süti a nap, melegben van. Ellenben még én mindent megcsinálok, szó szerint mindent, és csak örülök, ha beszélhetek vele pár órára. Telefonozik. Oké. Nem volt ideje. Oké. Joga van hozzá. Oké. Ő fizeti, a megélhetést megoldja, kussoljak. Oké...

Na de... Egyszer kifakadtam, hogy null igénnyel élhet szobanövényként apácával, de ne vállaljon el párt, ha karrierista, nem tervez és nincs igénye a másikra, plusz, amit itt megcsinálok leendő anyósoméknak is, magunknak meg nagyszülőket nem is beszélve, már rég fizettek volna bejárónőként/takarítóként/hotelban szobaasszonynak.

Én nem tudom megbeszélni kivel a bajaimat, igaz, van ritkán pár szabad órám, de a négy szép falat el se hagyom, de ha a párom az a párom, akkor mégis kinek mondjam el, hogy mi van?

Egyszerűen ebbe már beleőrülök. Nem tudom megosztani a dolgaim, a komolyabb kérdéseket se tudom megbeszélni (költözés pl). És a hétvégén is csak a bekockulás megy, “majd lesz közös filmezés, majd lesz közös minden, majd lesz séta is”, de ha össze akarok bújni, közös programot csinálni, akármit, hozzám vágja, hogy én nem állok készen a tényleges összeköltözésre, mert nem fogadom el az életvitelét és besértődöm. Csak a monotonitás megy. Nem megyünk sehova, csak a munka van. Nagy az igényem mondhatni, fiatal vagyok, aláírom, hogy le tudok mondani magamról és dugdoshatom felfele a seprűnyéltől kezdve a lónak a micsodáját is, akkor is a “nőnek jó, csak legyen kampó” alapon, de hol az intimitás könyörgöm.

És erre én reagálom túl és vagyok a hálátlan és a telhetetlen. Szerintem meg pont nem, de kíváncsi vagyok.