Lehet boldogtalanságban élni? Hogy lehet kilépni?

30-as éveink elején járunk mindketten, egy közös gyerekkel. Közös döntés volt a gyerek, de onnantól minden megváltozott. 6 éve élünk együtt. A párom sokat dolgozik, de már csak magának teper. Én itthon vagyok gyesen, a saját pénzemből élek (részmunkaidőben dolgozom).

Igazából ami bánt, hogy azt érzem, hogy nem ilyen a normális kapcsolat. Bele vagyok fásulva a gyereknevelésbe, nincs időm magamra, mert apa heti 6 napot dolgozik. Ha itthon van, nem beszélgetünk. Annyi a napi kommunikáció, hogy mi az ebéd/vacsi, és hogy mi újság a gyerekkel.

Elmaradnak a beszélgetések, nincsenek már közös célok, tervek. Vagy ha van is valami, akkor ő eldönti, én meg rábólintok.

Keresztülhúzza a terveinket, ha valahova el akarunk menni, neki biztos kell aznap az autó, vagy ha nekem van programom, akkor ő nem ér rá a gyerekre vigyázni.

Engem már teljesen ignorál, a gyereket körbeugrálja, de neki is kevés az idő, amit az apjával tölt.

Szerintetek megéri így élni? Bohócnak érzem magam a saját életemben. Nincsenek barátaim, egy kis faluban élünk, ahol már mindenki családot akapított és nincs igény a barátnőzésre.

Úgy érzem teljesen befordultam. Hiányzik a társ. Nagyon sokszor elképzeltem már, hogy milyen lenne a gyerekkel kettesben. Végtére is úgy élünk, csak anyagilag jobban kijövünk, ha az apjával maradunk.

Nem tudom mitévő legyek. Teljesen beszippant ez az önsajnálat.

A párom szerint minden jó így (neki), itthon nem segít, mert én vagyok itthon, de nekem is ennyi jár?A gyereknek jobb egy ilyen családban, mint egyik szülő mellett?

Totális magányban élek, van párom, de mintha nem is lenne.