Volt már hogy döntenetek kellett a párotok és a családotok között mert nem jöttek ki egymással?

Nálunk anyukám és a párom nagyon hasonlóak, nehezen is viselik el egymást. 5 évig igyekeztem koordinálni valahogy a kapcsolatukat. Próbáltam őket közel vinni, távol tartani, hagyni vitatkozni és közben tartottam a hátam mind a két oldalon, mikor ki szídta épp nekem a másikat, miközben általában egyiküknek se volt igazán igaza. Végül beleuntam. Annyira elegem lett, hogy otthon közöltem, hogy nem akarok erről hallani, a páromat meg nem engedtem össze velük és nem is meséltem neki az otthoni dolgokról. Így viszont elértem, hogy mindenhol figyelnem kellett mit mesélek és mi az ami tabu. Ez és az általános párkapcsolati problémáink szakításhoz vezettek. Ha a családommal normálisan kijön, talán megvártam volna, hogy a kapcsolatunk kijöjjön a gödörből, de addigra már annyira untam az egészet, hogy sokkal intoleránsabb lettem, nem csak a témával, hanem mindennel szemben.

Igazából nem választottam, de közvetve ez volt az oka annak, hogy szakítottunk.

Akkor mondd meg neki, hogy ha ez újra előfordul nem fogsz neki mesélni. De nyomatékosan, hosszan kifejtve az okát, hátha megérti, hogy nem csak úri passzióból kéred. Aztán mikor újra ezt csinálja, mert csinálni fogja, szólj rá, ha folytatja, tartsd be a szavad. Azt azért szem előtt kell tartani, hogy ez egy berögződött rossz szokás, ha igyekszik is elnyomni, akkor is néha figyelmeztetni kell majd valószínűleg. Elvégre ez is egy tanulási folyamat. Ha viszont nem elég neki szólni, mert folytatja, akkor ne mesélj neki pár hónapig, akár hogyan hisztizik miatta. Ezt követően le kell újra ülni és felnőtt módra megbeszélni, hogy ezt nem csinálhatja, aztán adni neki még egy esélyt. Ha azt is eljátsza, egyszerűen hagyd figyelmen kívül, hogy feltűnően szenved, mert az oktalankodást nem fogja abbahagyni ha mesélsz neki, így ez a két ipciod marad. Vagy mesélsz és hallgatod a hisztit és figyeled, ahogy pörgeti magát, vagy nem mesélsz. Ha amúgy sincs hozzá semmi köze és képtelen az információkat felnőttként kezelni, akkor nem muszáj róla tudnia.

Persze ez nem azt jelenti, hogy nem formálhat véleményt, de más döntéseink, élethelyzetén pörgetni magát, ami rá amúgy nem lenne kihatással, nem véleményformálás.

Ha értelmes, akkor már abból megérti, hogy szépen elmagyarázod neki, miért rossz amit csinál. Ha nem, akkor talán az információ megvonása ad egy kis tekintélyt a szavadnak. Ha ez is kevés, akkor csak az marad, hogy nem változtat a jelen helyzeten, vagy nem mondasz neki semmit, aztán csak megszokja, de ez szerintem mindenképp szakításhoz vezet, mert előbbi megoldás folyamatos konfliktus helyzetet generál, utóbbi pedig valójában nem a probléma megoldása, hanem szőnyeg alá söprése, ami tovább fogja mérgezni a kapcsolatot.

Nekem nem kellett választanom. Volt olyan párom, akit az egész családom utált, de sokan a szakításig meg sem mondták, mert nem akartak beleszólni az életembe, és elviselték miattam.

Közben úgy alakult a kapcsolat, hogy stagnált. Itt ugye nem lakhatott életvitelszerűen, de én sem akartam beköltözni hozzájuk, mert az ő anyja is folyamatosan lehúzott. Azt állította, hogy szeret, de annyi EQ volt benne, mint egy fadarabban. Én sem tudtam volna elképzelni, hogy vele éljek.

Itt csak az lett volna a megoldás, ha külön tudunk menni, de úgy érzem, hogy ő ezért nem tett meg mindent, pedig idősebb is volt, mint én. Sőt, sokszor úgy éreztem, hogy az anyja fontosabb neki, és élvezi, hogy főz, mos takarít rá, én meg hétvégén biztos p*ncival várom... Mint egy tini kapcsolatban.

Nem a családom véleménye miatt szakítottam, hanem azért, mert már egyáltalán nem voltam boldog, de így utólag igazat adok nekik...