Találkoztam egy párral a munkám kapcsán, nagyon barátivá alakult a beszélgetés, és egy kis betekintést nyertem a házasságukba. Lent kifejtem a részleteket, de a lényeg, hogy elszomorodtam a saját házasságomat illetően. Részletek lenn. Vélemény?

Az a lényeg, hogy nagyon aranyos, szimpatikus ember volt mind a nő, mind a férfi. Aranyosak voltak együtt. És ők egy olyan párocska voltak, akik, a saját szavaimmal megfogalmazva, mindig csinálnak valamit. Kipróbálnak új dolgokat, együtt. Az én szememben kalandos életük van, mert az enyém az övékhez képest állóvíz. Dehogy próbálunk ki bármi újat is a férjemmel. Nem tudnám őt elvinni sehová, hogy együtt csináljuk, valami újat. Annyira tetszett pedig a párnál ez. Belekóstoltak többek közt táncstílusokba együtt, jártka együtt önvédelmi órára, korona alatt sokat túráztak a hegyekben, ilyesmi. Még új idegen nyelvet is kezdtek tanulni együtt. Sok mindenbe fognak, hogy feldobják a napjaikat. Nagyon kulturált ember volt mindkettő. Rájöttem, hogy én is ilyesmire vágynék a kapcsolatomban, és pont ez, ami nincs meg. Közös kalandok, közös kihívások, közös feladatok. Talán nem vágyom annyi mindenre, mint amennyit ez a pár csinált az idők folyamán, de még a túl sok is jobb lenne, mint a semmi. A beszélgetés végén bevallottam nekik, hogy "egy kicsit" irigykedem, mert a férjemet nem tudnám sehova magammal vinni... Csak egyedül vághatnék ezekbe, talán barátnővel. Azzal vigasztalt a férj, hogy egyedül ő se csinálná, a felesége érdeme... És hogy csalogassam el valahová a férjem, aztán majd csak megszereti. Ha meg nem, keresek más programot. Hát igen, de a férjemet sehová se lehet elcsalogatni... Beiratkoznék mondjuk egy salsa tanfolyamra kettőnknek, el se jönne az első órára se...