Milyen volt életed legnagyobb veszekedése?

Anyámmal sajnos minden héten voltak ordítozós veszekedéseink, így ahogy felnőttem mellette, párkapcsolatban pont az ellenkezőjét kerestem, azt, akivel nyugodtan élhetek. Rámentek anyámra az idegeim tiniként, mert nem jogos dolgokkal bántott. Rend és takarításmániás volt, de egy olyan határon túl, ami már nem egészséges. Mikor kimentem reggelizni, még az utolsó falatot se nyelhettem le, de már ott állt felettem, hogy "mosogatni ki fog???"... mikor elvolt otthonról akkora listákat írt, mintha egy kisebb novella lenne, hogy mit kell megcsinálnom a lakásban. Noha erre nem lett volna szükség, tudtam én nagyon jól, hogy hogyan kell takarítani és főzni (kb 10 éves koromtól), de ezt azért csinálta, hogy ha neadjisten elfelejtek valamit, ő ordíthassa, hogy "DIREKT EZÉRT CSINÁLTAM LISTÁT OTT VOLT AZ ORROD ELŐTT BLABLABLA". Amikor hazajött és minden megvolt csinálva, mint valami kopó szimatolt jobbra balra, kereste, mibe köthet bele. Aztán volt az ellenkezője, mikor mondjuk volt egy szombat délelőtt amit alvással töltöttem az 5 nap munka után, felkeltem 10-11 fele, addigra ragyogott minden a lakásban és jött a mártírkodás, hogy "jót aludtál amíg én mindent kitakarítottam???" és elkezdte sorolni, hogy mennyi mindent megcsinált, hogy sajnáljam, és KÉRJEK ELNÉZÉST, amiért pihentem délelőtt.

Lényeg a lényeg, anyával ezen minden héten ordításig fajuló veszekedéseim voltak. Mikor párommal összejöttem, másfél év után költöztünk össze, abban a másfél évben főleg nála voltunk, nagyritkán nálunk (okkal). Mikor nálunk voltunk, anya képes volt kirakni a cipőinket a bejárati ajtó elé (parkba nyíló társasház, BÁRKI elvihette volna), azzal a kijelentéssel, hogy neki ez túl koszos, nem való a házba. Poros volt mindössze. Vagy mikor hétvégén otthon voltunk, nekiállt vasárnap reggel 7 órakor benyomni a rádiót, elkezdett porszívózni és mikor kimentem és megkértem, hogy had aludjunk, délután kiporszívózok én, akkor is nekiállt ordítani, hogy ő nem fog délutánig várni és mit gondolok henyélésből áll az élet, nem kéne ennyit bulizni, fel kéne nőni stb...

Miután elköltöztünk amúgy a férje is elhagyta, most tök egyedül él otthon. Sajnálom, mert amúgy millió jó tulajdonsága van és szívemből szeretem őt, de együtt élésre alkalmatlan sajnos. Szerintem ezt most egy életre megtanulta, mert mikor szoktam menni látogatni, a lakás romokban és azt hajtogatja, hogy mindent elrontott velem meg az ex férjével és bárcsak újrakezdhetné stb...

Sajnos ettől függetlenül sok minden átragadt rám, mégiscsak vele éltem 20 évet, így a párommal való legnagyobb veszekedéseink nagyrésze is hasonló dolgokon ment. Mikor összeköltöztünk és normál esetben a "mézes heteknek" kéne lennie, mi akkor ordítoztunk a legtöbbet. Ugyanaz voltam mint anyám, hazaértem melóból, lecsesztem, hogy miért nincs ez meg az megcsinálva, közben ő is dolgozik ugyanúgy mint én... amikor elkezdett olyanokat a fejemhez vágni, hogy "olyan vagy mint anyád", meg "már idegbe van a gyomrom mikor jössz haza" (ugyanezt mondtam anno anyának), akkor komolyan elgondolkoztam és pszichológushoz kezdtem járni.

Másfél éve lakunk együtt, kb. 1 év volt, mire ezeket tudatosan abbahagytam és dolgoztam azon, hogy ne legyek olyan, mint anya. Szerencsére a kapcsolatunk kibírta ezt az időszakot, tanultam belőle, sokkal normálisabb vagyok.

23L , 4 éve együtt