Igazságtalan vagyok?

25 évesek vagyunk a párommal, 8 éve, tehát kamaszkorunk óta együtt. Egyeznek a jövőbeli terveink, néhány év múlva szeretnénk családot alapítani, tehát most az egyetlen dolgunk, hogy éljük a fiatal, független életünket. Jegyesek vagyunk, de egyelőre az esküvőt még nem kezdtük el szervezni, mert azt hiszem a párom erre nem ért meg. Sok traumát hordoz magával gyerekkorából, ezeket nem sikerült még feldolgoznia (átlagos család átlagos gyereke, jót akaró szülőkkel, csak szerintem nem voltak meg ehhez a megfelelő lelki eszközeik), és bár amikor megkérte a kezem, úgy gondolta készen áll, azóta rosszabbodott a helyzet.

Bár elvileg nem sürget minket semmi, úgy érzem, ez nekem most már nem elég, ezeken a problémákon mostanra túl kellene lennünk. Azt gondolom, hogy hiába nem akarunk mondjuk még 3-4 évig gyereket, ha most még ilyen problémákkal vagyunk elfoglalva, soha nem jutunk el odáig, hogy megérjünk rá.

Tudom, hogy ő szenved ettől a legjobban, és nagyon sokat fejlődött is az évek alatt, csak még mindig nincs "kész", hanem mondjuk olyan 90%-nál jár. Én is sokféleképpen próbáltam neki segíteni, de úgy érzem elfogyott a türelmem, és most már csak elvárom, hogy rendbejöjjön és ne ugyanazokon a problémákon kelljen dolgoznunk, mint kamaszkorunk óta.

Igazságtalan tőlem ez, figyelembe véve, hogy "úgyis ráérünk" még pár évig bármi komolyabb elköteleződés előtt?

Ami pedig még jobban érdekel, hogy hogyan lehetne ezt megoldani? Mert gondolom az, hogy nyers elvárásokat támasztok felé, ha jogos is, neki nem segít, csak stresszeli.