Ha az összeköltözést hatalmas áldozathozatalként tekintem, sokat aggódom rajta és napi szinten gondolok rá, akkor nem érdemes még meglépni?

Ha szereted, akkor az otthon ott van, amit azzá tesztek.

Ha vágysz rá, hogy reggekente mindig mellette ébredj fel, este mellette feküdj le, akkor nincs helye kételyeknek.

Nálunk a párom költözött fél év után hozzám, de nekem is rengeteg kételyem volt, főleg, hogy előtte már szinte kivéreztettük a dolgot, mivel ő Bp másik végében lakott, mindketten vidékről származunk, így minden hétvégét sem tudtunk együtt tölteni, az esti csúcsban meg nyűg volt egymáshoz átbumlizni, a reggeli csúcsban melóba menni meg végképp öröm volt. A végefelé már csak kínlódtunk, amikor megléptük a költözést, így én rendesen ráparáztam. Nyilván egy rakás dolog akkor jön elő, amikor már együtt éltek... Nálunk kifejezetten jól alakult. Már a férjem. Neki is szüksége van énidőre és nekem is, úgyhogy ezt toleráljuk már gyerek mellett is. Jól tudunk kompromisszumokat kötni. :)

Az otthon érzés nekem kicsit más. Amikor költözöm, mindig kell legalább egy év, hogy otthon kezdjem érezni magam. Ezt a férjem nem érti. Ő becuccol és onnantól kezdve otthon van. :D Én meg nyűglődöm. Nem igazán tudom megmagyarázni, ez egy érzet, ami a lakásból és a környék ismeretéből egyaránt fakad. Hónapokig képes vagyok úgy érezni, hogy ez csak egy lakás, nem az otthonom. Így volt ez, amikor anyuéktól koliba mentem, amikor onnan albiba, majd másik albiba és amikor megvettük a saját lakásunkat is. Sőt egyszer gyerekként is költöztünk, utólag belegondolva akkor is így volt. Ha te is ilyen vagy, szerintem fontos, hogy ezt ne vetítsd ki a párodra és kész. Igyekezz megtalálni, becsempészni olyan dolgokat, amiktől hamarabb otthon tudod érezni magad nála. :)