Azok a 30+ éves nők, akiknek az élete nem ott tart, ahol szerették volna párkapcsolat terén, beismerik hol választottak rossz utat?

Sok nőt látok, akik szétmennek az élettársukkal, aztán egyedül kell nevelniük gyermeket, illetve akár gyerek nélkül is, de hasonlóan rossz helyzetbe kerülnek, a párjuk például cserben hagyta egy fiatalabb csinosabb lánykáért, vagy éppenséggel még mindig az igazit keresik...

És hát idősödve, főleg gyerekkel, egyre rosszabbak a kilátások jó társat találni.

Meglátásom szerint a rossz élethelyzetben kikötött nők túlnyomó többségének ott ment félre, ott választottak rossz utat, amikor a (most erősen tipizálva) rosszfiúkat választották a rendes, kedves, normális férfiak helyett, vagy legalábbis olyan tulajdonságok alapján szűrték maguknak a társkeresést (pl rosszabb esetben az anyagiak), ami nem olyan társhoz vezetett, aki hűséges marad hozzájuk. De olyan is van, hogy valakinek egyszerűen csak semmi sem jó, irreális elvárásai voltak azért cserébe, amit ő tud nyújtani.

Az ilyen nagyon gyakorian látott 35+ éves, gyereket egyedül nevelő szingli anyukák, vagy igazit még soha meg nem találó, még mindig 20 évesnek öltöző de már nem annak kinéző nők esetleg visszagondolhatnának a múltra, hogy hol sikerült rossz döntéseket hozni, de szinte soha nem hallok erre példát, hogy szembe néznének vele és belátnák, hogy ezt vagy azt nem kellett volna, rossz párt sikerült választani, és hasonlók. A többség ahogy látom elfogadja hogy így kellett lennie, meg a múlton amúgy sem lehet változtatni, és eljátssza hogy ő boldog most is, így is, közben pedig aki egy kicsit is átlát a másikon, látja, hogy sír a lelke.

Az egy dolog, hogy másoknak nem igazán ismerik be, de maguknak sem? Nem néznek szembe a rossz döntésekkel, hogy esetleg tanulni lehessen belőle?