Barátnőmet zavarja, hogy magányos vagyok. Mégis mit tegyek?

Sajnos egy nagyon-nagyon rossz helyzetben vagyok jelenleg. 27 éves férfi létemre otthon ülök és az elmúlt fél órában többször elbőgtem magam emiatt, nem tudok másra gondolni.

Az elmúlt időszakban elég rossz viszonyom lett a családommal, tesókkal. Emellett pedig a barátaimmal kissé sekélyesedik a kapcsolat. Ez ilyen elmúlt 3-4 hónap.

Ettől az a helyzet állt elő, hogy az időm döntő többségét home office-ban munkával, vagy délután tanulással, magam továbbképzésével töltöm. Nyilván nem az van, hogy soha a büdös életben nem találkozok haverokkal, de ilyen havonta 1x van valami megmozdulás.

Engem ez meglehetősen zavarni kezdett, igazából már 4-5 hete pszichológushoz járok ezzel a magány témával és néha tényleg nagyon durván lehangol, amivel szerencsétlen barátnőmet terhel(t)em.

Két éve vagyunk együtt.

Megfigyeltem hogy 1-2 hete kicsit távolinak érzem, nem annyira figyel rám, meg nem annyira puszilgat/szeretget stb.

A múltkor volt egy beszélgetésünk ahol megfogalmazta, hogy ő nem tudja eldönteni hogy nekem tényleg csak ekkora balszerencsém van, hogy ilyen béna haverjaim vannak hogy nem tartják a kapcsolatot, vagy valami más és akkor az vajon mi lehet.

Simán ki lehet hallani ebből, hogy ő nem tartja valami vonzó dolognak ezt, hogy nincs egy rendes baráti légkör az életemben, illetve ezt mondta is hogy őt kicsit stresszeli hogy én mindig tőle várom a híreket / sztorikat, hogy az ő barátaival mi a helyzet.

Ezt a szitut tovább nehezíti nekem az, hogy új munkahelye van és nagyon jófejek az új kollégák, totál egy hullámhosszon vannak és emiatt többször van csapatépítő iszogatás meg ilyesmi.

A barátnőm egy elképesztő nőszemély, hihetetlenül szeretem és meg vagyok győződve róla, hogy életem szerelme, remélem hogy egyszer a feleségemnek tudhatom. Ha szakítana velem, én nem tudom mit csinálnék magammal, egyszerűen kettétörnék mint egy szalmaszál.

Sajnos engem a múltban már csaltak meg, nagyon-nagyon csúnya módon, ami miatt kialakult egy kisebb problémám, amit annyira igazságtalan dolog ráhúzni szegényre, igyekszem ezen túltenni magam, erről is beszélünk a pszichológussal de egyszerűen NEM BÍROM lerázni ezeket a gondolatokat.

Sokszor eszembe jut, hogy vajon mit csinálhatnak a kollégákkal éppen.. pedig még képeket is küld, hogy 6-7 emberrel együtt vannak bowlingozni, nem egy csávóval van épp egy forró randin. Ilyenkor mindig nagyon hülyén érzem magam, hogy "na, te paraszt megérte féltékenykedni", hiszen látszik hogy semmi aggasztó nem történik. Ráadásul nem is iszik annyit, hogy lerészegedjen.. (mint mondtam, nagyon szeretem.)

Azon is gondolkoztam, hogy ez alapvetően egy gyengeség és lehet, hogy jót tenne, ha "emlékeztetném hogy férfias vagyok" valamilyen módon, így elkezdtem edzeni járni (régen nagyon izmos voltam, mostanra kicsit összeestem) és nem fogom abbahagyni egyhamar. Illetve én alapvetően egy nagyon érzelmes ember vagyok vele, de másokkal meg faarcú.. nem tudom eldönteni azt sem, vajon veszélyeztetem-e ezt a "férfi" image-emet azzal, hogy folyton ilyen komolyan beszélgetni akarok erről.

Végső gondolatként pedig idebiggyesztem azt is, hogy igen, a haverokkal mindenképpen megpróbálom kicsit szorosabbra fűzni a dolgot. Már be van szervezve egy találka pár emberrel ahol el fogom mondani nekik hogy mit érzek ezzel az egésszel kapcsolatban és hogy nekem több interakcióra van szükségem.. talán ez lenne a helyzet "egészséges" megoldása.

Ti mit javasolnátok?

1.Hagyjak neki kis teret lélegezni és távolítsam magam el tőle egy picit (ami konkrétan fizikai fájdalom nekem, mert senki másom sincs), vagy

2. mondjam el neki őszintén hogy egy kicsit bánt ez az egész, ezzel megkockáztatva hogy méginkább azt érzi, rányomulok a túltengő érzelmeimmel?

Tényleg rettenetesen rossz a lelki állapotom manapság..