Miért nem ért meg senki? Miért nem lép be az életembe egy normális, aranyos fiú sem?

Az embereknek úgy érzem, hogy fogalmuk sincs rólam. Még a saját családomnak is alig. Nem tartják semmire, amit csinálok, nem ismerik el a tehetségem. Ugyanez van a férfiakkal. Le sem sz*rják, hogy ki vagyok, állandóan megd*gni akarnak, vagy olyan iszonyatos csicskák, hogy én egy perc alatt elküldöm őket. Ha mégis komolyabb szándékkal közeledik valaki, annak is vége szakad, mert hamar kijönnek a különbségek: A legtöbb fiút a bulizás érdekli, meg az ivás, én pedig ezeket egyáltalán nem kultiválom, főleg nem a korosztályomban népszerű stílusban. Erre persze jön a csalódás, hogy azt hitték, hogy én belevalóbb, bulizósabb lány vagyok...stb.

Nagyon unom már, hogy senkit nem érdekel a lelkem, senkivel sem egyezik az ízlésem (pl. zene, film), senkivel sem lehet igazán érdekes, és vidám, elvont, emlékezetes dolgokat csinálni.

Itthon is feketebárány vagyok, mert más vagyok, mint a családtagjaim. Nem találtam meg rögtön, érettségi után, hogy mit szeretnék kezdeni az életemmel, és nem tudták elfogadni, hogy nem mentem alibiből egyetemre azonnal, csak most fogok. A rajzaimat, és az írásaimat pedig kinevetik, és közlik, hogy foglalkozzak értelmesebb dolgokkal.

Bocsi, hogy most ezt leírtam így, egy összevisszaság az egész, de bennem van a remény, hogy itt tud valaki mondani valami okosat, vagy bátorítót, mert nagyon el vagyok keseredve.