Én vagyok az öntelt gonosz, mert nem akarok lealacsonyodni senkihez?

Ahányszor megkérdik tőlem, hogy miért vagyok egyedül általában azt válaszolom, hogy nem akarok lealacsonyodni egy nőhöz sem. A reakció erre többnyire az, hogy a 10 méteres körzetemben lévő lányok habzó szájjal kérik ki maguknak ezt a megszólalást, a fejemet és a bocsánatkérésemet követelik, aztán megkapom, hogy belőlem nem kér senki és egyedül fogok megdögleni. A helyzet csupán annyi, hogy ha én össze akarnék jönni egy nővel, lánnyal, vagy bármiféle nőnemű emberrel, akkor nekem le kéne ereszkednem az ő szintjére és együtt gügyögni vele, hogy ez meg az milyen cuki, a komolyság meg abban ki is merülne, hogy eldöntjük ki milyen ízű fagyit akarna enni. Én nem tartom magam túlzottan okosnak, sőt kifejezetten az értelmiség aljára sorolnám magam, de éppen ezért borzaszt el, hogy én, aki valaminek az alját képviselem számítok az egyik legokosabbnak a környezetemben. Nem vagyok egy kékvérű entellektüel, aki csupán úri passzióból merészkedik az ostoba pórnép köze, hogy jól kiröhögje őket, távolról sem. De visszatérve a párkapcsolatokra. Én nem tagadom, hogy vannak okos nők, sokkal találkoztam már, egynéhány teljesítménye és tudása lenyűgözött, a gond csupán annyi, hogy mindegyikük foglalt volt és, hogy a számarányuk az általam ismert lányok között százalékosan még mindig csak egyjegyű.

Miért nem érthető meg, hogy csak azért, hogy elmondhassam "na nekem is van valakim" én nem fogom eldobni az önbecsülésem, aztán kismacskák képeit nézve közösen egy cukros nyáltócsává olvadni a csajjal. Csak ebben az évben már kétszer is megpróbálkoztam komoly kapcsolatot teremteni, de mindahányszor elment a kedvem tőlük, ha mondjuk olyasmire került sor, hogy hímezzük a nevünket egy szivacskés párnára, vagy nézzünk meg egy romantikus komédiát. Nem vagyok se érzelmek, se humor híján, csupán ezen dolgaim nem kompatibilisek az övékével, de ők ezt képtelenek megfogni és valahogy mindig én leszek a gonosz, ha szóvá merem tenni, hogy én nem fogok gyerekesen viselkedni senki kedvéért, hanem egy hozzám intellektuálisan és lelkileg közel álló nőt szeretnék. Akikkel eddig voltam az elején egytől-egyik azt állították, hogy ők komolyak és érettek, aztán az első hosszabb beszélgetésünk alkalmával ki is derült, hogy ez kb. annyira igaz, mint amennyire egy átlagos politikus sajtótájékoztatós megnyilvánulásai. Nem látom jól magam kívülről, ahogy írtam nem vagyok egy géniusz, éppen ezért kérdem, hogy valóban az egóm lenne csak nagy és az akadályoz a boldogságban?