Szeretem, de nem vagyok boldog. Van kiút, vagy itt a vég?

Elnézést, hosszú leszek. Tanácsoknak örülnék.

Másfél éve vagyunk együtt. Nagyon szeretem, és tudom, hogy ő is engem. Viszont az elmúlt egy-két hónapban egyre több köztünk a vita, veszekedés, sokszor apróságok miatt (pl. hogy mi legyen a vacsora, mikor találkozunk, vagy hogy nem úgy szólunk a másikhoz, mint kéne...). Ő nagyon hirtelen, könnyen felkapja a vizet, mindig is ilyen volt, de mostanában nagyon csúnyán tud velem beszélni. Persze én se vagyok szent, mert ilyenkor én is rögtön visszaszólok...

A lényeg az, hogy a sok apróság miatt azt érzem, hogy eltávolodtunk egymástól. Próbáltuk megbeszélni a dolgot, de miértek helyett csak a megnyugtatást kaptam, hogy ugyanúgy szeret, csak nekem is több türelem kéne. Baj van velünk, de ő se tudja megindokolni, hogy miért.

Tudom, hogy szeret. Én is szeretem. De odáig jutottam, hogy nem tudok mosolyogni, összerezzenek, ha hozzám ér, ösztönösen húzódom el tőle. Ha nincs itt, üresnek érzem magam, hiányzik, de nem akarok találkozni, nem akarom, hogy felhívjon... Bezárkóztam, menekülök tőle.

Felmerült bennem a szakítás gondolata. Elmondtam neki, megbeszéltük, és tudom, hogy ez nem megoldás. Szeretem, és nem akarom elveszíteni - ez kölcsönös. De nem tudom, mi lenne a megoldás.

Volt valaki hasonló helyzetben? Van erre valami tanács, megoldás? Sokszor azt érzem, nem menthető a helyzet, de ha vele vagyok, nem tudom elfogadni, hogy ennyi lett volna...

26N