Miert nem tud elfogadni? Mit tegyek?

Úgy érzem, hogy vagyok elég jó a páromnak az ő elvárása egy olyan nő, aki határozott, van önbizalma, önálló, talpraesett, mindent megcsinál magától, társaságban jól elvan, jó háziasszony. Én ezek közül egyiknek se felelek meg, egész életemben zárkózott típus voltam, és kevés a gyakorlati érzékem, de annyira, hogy a bèna, ügyetlen kifejezés illene rám. Inkább az a csöndes, álmodozó ember vagyok, de ennek ellenére alkalmazkodó, és a kedvéért hajlandó vagyok változni, és már pl. egèsz házias vagyok, főzök neki, takarítok, ha ott vagyok. Na most a vitáink a felsorolt összes nemlètező tulajdonságomból adódnak, mivel az életben eddig nem volt lehetőségem tapasztalatot szerezni, mert tanultam, viszont ő már egyből azt várja el, hogy mindent tudjak mindenről, és folyamatosan csalódnia kell, ami ugye nekem is csalódás, mert én meg szeretnèm, ha elégedett lenne velem. Ehelyett viszont állandóan azzal kell szembesülnöm, hogy megint nem voltam elég határozott, megint neki kell intèznie a dolgokat vagy megmondani, hogy mi legyen, ès emellett nem akar már velem társaságba se menni, mert ha nem fogalkozik velem, akkor nem találom fel magam, és miattam nem tud úgy kikapcsolódni. De hiába próbálkozok, az ő haverjaival egyszerűen nem tudok miről beszélgetni, de már alapvetően egy társaságban nehezemre esik megszólalni.

Azt mondta, hogy csak azért van velem mert szeret (másfèl éve), amúgy nem lenne velem együtt...

Az önbizalmam már a föld felszíne alá süllyedt ezek miatt a dolgok miatt.

Nekem csak az az egy elvárásom van, hogy legyen kedves és megértő, és beszèljük meg a problémákat szépen, mert én tènyleg azt szeretném, hogy megoldjuk őket, mert szeretem, de ez az egész már kezd egyre jobban elkeseríteni, hogy nem vagyok képes neki megfelelni, szerintem már túl sok az elvárása, azt hiszi, hogy ő tökéletes, és mindenkinek olyannak kéne lenni, mint ő. Mellesleg elég irányítgatós típus, mindenkivel szemben, jó nagy önbizalommal és magabiztossággal. Szóval egy kicsit elnyomva èrzem magam a kapcsolatunkban, amiben én vagyok az, aki alkalmazkodni próbál a másikhoz, de őt mintha nem érdékelnék az èn érzéseim. Egyébkent tisztában van azzal, hogy milyen, és elvileg próbál odafigyelni, hogy én is érvényesüljek, ami sokszor látszik, de amikor ő valamit nagyon akar, abban nem tudok vitatkozni vele.

Ami engem a legjobban zavar, hogy mindig megbánt, ha vitatkozunk, vagy ha valami baja van velem azt másoknak is elmondja az ő nézőpontjából, ami nekem elég megalázó, mert természetesen ha ő adja elő, akkor kinek van igaza...? A vitákból is úgy jövünk ki mindig, hogy ő a szegèny, aki szenved, én meg az önző, buta, életképtelen, antiszociális... mikor én sokkal jobban igyekszem az egészért...

Szerintetek ebből még sülhet ki valami jó? Van erre valami megoldás?

21/L