Párom rokona rákos, emiatt a párom velem veszekszik?

Semmit, teljesen átérzem a srác helyzetét. Nekem anyukám halt meg most február elején 56 évesen daganatban, amivel 12 évig küzdött.

Velem is nehéz volt a páromnak ez a februártól egészen májusig tartó időszak, de megnyugodtam és most már szedem rendbe magam.

Legyél mellette, azt csináld, amit ő mond, semmi egyebet, hisz nem tudhatod, hogy mire hogy reagál.

Az, hogy a rokonok nem foglalkoztak egy ilyen nagyon jelentős betegséggel, azaz ő bajuk, erre nem tudok mást mondani. A barátod meg nyilván teljesen kibukott idegileg és minden irritálja.

Spec nálam az volt, hogy anyával megvolt tavaly nyár óta a mindennapos reggeli ölelés, ez egy rituálé volt, és mikor meghalt februárban nem is igényeltem az ölelést, de még páromat se nagyon.

Nyugi, ez egy átmeneti időszak, mindenki másképp éli meg a gyászt. Légy mellette támogasd, és viseld el, hogy most sz..rul viselkedik. Most nem önmaga, ezt vedd tudomásul. Nem direkt bánt téged, hanem mert most egy ilyen sokkos állapotba került.

Ez az a jelenség, amikor az egyik illetőnek nagy gondjai lesznek/vannak,

és próbálja egy másik illetőn levezetni a feszültséget! Általában ez a személy a legközelebb

áll hozzá.

Ere vannak jó módszerek! Menjen ki az utcára és fusson jó néhány kört, míg megnyugszik.

Lehet hülyének fogják nézni, de inkább ez, mint másokat is bántson,

akiket lehet nem is akar akkor, és utána megbán.

Ha nem fog javulni a helyzet megbeszélések alapján sem, akkor ott már lesznek nagyobb problémák is!

Átérzem a helyzeted. A párom egy nagyon közeli barátja (apja helyett apja volt) március közepén hunyt el. Előtte egy hónapot kórhában feküdt. Akkor kezdődött. Folyton ideges volt, kötekedő.

Ne akard üldözni a segítségeddel. Odamész hozzá, elmondod neki, hogy ha valamit szeretne mondani, valamire szüksége van, akkor tudja, hogy te itt állsz mellette, rád számíthat. Nyomsz a homlokára egy puszit és békén hagyod.

Ha felidegesít, veszel egy mély levegőt és becsukod a szád. Én sokszor kiabáltam a párommal, annyira kiborított ezzel a viselkedéssel. Aztán persze iszonyú bűntudatom volt, de legalább a sírással kiadtam a feszkót.

A temetés napja életem egyik legrosszabb napja volt. Kivasaltam, kikészítettem a ruháit, megpucoltam a cipőjét. Sírt, sugárzott belőle a fájdalom. Azt hittem, megszakad a szívem. Bőgve búcsúztunk el egymástól. Aztán egyedüllétet akart. Néhány napig csak aludni jöttem haza. Simogattam, amíg el nem aludt, majd odabújtam.

A másik nehéz dolog, hogy a szexuális életünk akkor gyakorlatilag megszűnt. Így méginkább frusztrált voltam.

Úgyanúgy, ahogy minden más lassacskán ez is helyrerázódni látszik...nagyon lassan.

Ha nekem ennyire nehéz volt, el sem tudom képzelni, hogy neki mennyire lehetett az. Még mindig törnek elő belőle emlékképek, amiket elmesél, elsírja magát, mire én is. Gyönyörűszép ember.

Szóval azt tanácsolom, hogy biztosítsd arról, hogy mellete vagy, szereted. Nem kell erőltetetten a gyászról beszélni, főleg ha még meg sem halt a rokon. Ha mesélni akar, majd mesél. Neked türelmesnek kell lenned. Ha végképp nem megy, inkább menny el otthonról: futni, úszni, energiát levezetni vagy ide gyakorira panaszkodni - nyugodtan írhatsz nekem ideglevezető, panasz-privit is :)

Kitartás!