A tanácsotokra lenne szükségem, mit tegyek?

Kérem akinek elege van az ilyen jellegű kérdésekből, az lépjen tovább, és ne itt trollkodjon vagy villogjon.

Főképp olyanok tanácsát várom, ha nem gond, aki idősebb, tapasztaltabb, esetleg hasonló cipőben járt mint én, mivel nem játékról van szó. Előre is köszönöm. Bocsánat, hosszú lesz. Mindketten 21 évesek vagyunk.

A barátomból kimet az élet, szinte szó szerint. Az utóbbi pár napban már alig szól hozzám, ha mond is valamit, akkor csak annyit, hogy bocsássak meg neki, ugye nem haragszom rá. Az elmúlt egy évben olykor nagyon csúnyán bánt velem, kihasznált, kényszerített dolgokra, amikor nagyon magam alatt voltam, hogy egyszerűen már nem tudtam megkülönböztetni, hogy mi a helyes, mi nem stb...Általában amikor magamhoz tértem az ilyen esetek után, egyből elfogott a sírás, meg a fájdalom. Ez a sok rossz meg az előző évek nyomása és a gyermekkori sérelmek mind felszínre törtek, és pár alkalommal fenyegetőztem illetve meg is próbálkoztam az életem kioltásával. Amikor ez nem jött össze, akkor összerogyva sírtam. Még az előző évben voltam pszichológusnál, amikor már kezdtem érezni, hogy egyedül ez nem megy, és a tanácsára változtattam is az akkori helyzetemen, kaptam egy állás lehetőséget amivel éltem is, így kimentem barátomhoz külföldre, aztán az anyukájához költöztem be. Kint létem alatt kiderült, hogy a papája beteg, szóval az anyukája hetente hazautazott. Amikor barátommal közösen visszajöttünk a nyáron, csak szinte rossz dolgok történtek. Folyamatosan ingáztunk rokontól-rokonhoz, szülőtől-szülőhöz, ügyeket kellet intézni...még kint létünk alatt foglaltunk egy apartmant, hogy elmenjünk kicsit kikapcsolódni, de az egyik késő este mikor koktéloztunk jött a hívás, hogy barátom papája elhunyt. Ez így továbbra meg is bélyegezte szinte az egész nyarat.

Nyár végén együtt beköltöztünk paneles albérletbe, amit nagyon vártunk, de ez is egy csalódás lett. Borzalmas környék, pofátlan szomszédokkal. Messze van mindkettőnk családjától a jelenlegi ideiglenes lakóhelyünk. Itt volt csak megfelelő gyakorlati helyszín, az egyeteme által kitűzött 1 éves gyakorlat megszerzéséhez (sandwich year). Nagyon nagyon várta, hogy milyen lesz itthon dolgozni/tanulni, folyamatosan csak pozitívan állt hozzá, hiába mondtuk, hogy ennyire ne élje bele magát (mi akiknek már van tapasztalata, hogy itthon mennyire letojják az embert a gyakorlat során, és nagyon gyerekcipőben is jár az itteni gyakorlati képzés külföldhöz képest..) de hát nem lehetett a kedvét szegni. Aztán jött a pofára esés, amikor egy nagyon fennhéjazó témavezetőt kapott, aki az elején csak mindenért lekiabálta. (A munkatársai szóltak neki, hogy vegyen vissza…) Most a csicskájának használja szinte, de legalább elfogadja. Na és innentől kezdve ez is összeadódott (rossz lakhely+munka) és rajtam vezette le a felgyülemlett sérelmeket, csak nem szépen. Ebből kifolyólag eléggé csökkent az így is kevés önbizalmam, nehéz hogy bármibe is belekezdjek, és most az én állapotom miatt is bűntudata van, holott megmondtam, hogy főképp saját hibámból adódott. Nekem ahhoz, hogy nekikezdjek valaminek (suli vagy munka) kell a támogatás. De ezt nem kaptam meg senkitől, mindenki, csak a pénzzel tudott csak jönni, hogy majd adnak hozzá (amikor az nekem is van). Nagy nehezen találtam egy két szakot ami érdekelt, de arról le lettem hurrogva. Szinte minden napomat azzal töltöttem idén februárig, hogy hol állást hol iskolát+ szakot néztem és teljesen el voltam keseredve és sokat is sírtam miatta, mert egyszerűen nem keltette fel semmi az érdeklődésemet. Már ott tartottam a végére, hogy ha nem volt muszáj, nem mentem le találkozni szüleimhez vagy barátom családjához, hogy ne tegyenek szemrehányást, és ne vitázzanak velem ilyen dolgokról. Már másról nem is lehetett velük beszélni csak erről, megállt a tudomány itt. Most januárban kiiratkoztam a főiskoláról (eddig egy évig passzív voltam) és saját pénzből amit munkával és nélkülözéssel összespóroltam, abból visszatörlesztettem a hitelt. Más még pár ezer forintos tartozást se tud saját pénzből kifizetni, nekem meg sikerült azonnal visszafizetnem, ez bezzeg senkit se érdekelt, pedig gyakorin is meg az életben is ezt nyomják a fiataloknak, hogy anyagilag legyél önálló...de ez egy a sok közül, soha semmi se volt jó amit csináltam, elvárásai mindenkinek vannak felém, mindenki a kénye-kedve szerint akar formálni. Barátomtól is folyton csak ezt hallom, hogy csináljak valamit, ne más miatt hanem saját magamért, mert az jó nekem (tényleg az a jó, hogy belekényszerítenek valamibe?). Megint ez, hogy más akarja belelátni az életembe, hogy nekem mi a jó. Mindegy visszatérve a fő szálhoz, a viselkedéséhez ez a rész is hozzátett, pluszba az, hogy nem merek/szeretek már emberek közt lenni, ezért miattam nem megyünk sehová. (ami nem teljesen igaz, mert amikor nagy nehezen rávettem és beleéltem magamat, hogy menjünk ide, meg oda, akkor vagy neki nem volt kedve, vagy tett róla, hogy ne menjünk) Amit még kihagytam, hogy megcsalt jó pár csajjal (csak szexting/cam). Erre véleményem szerint normálisan reagáltam, nem szakítottunk, megbeszéltük a dolgot, és elmondtam neki is, hogy az zavart a legjobban, hogy nem árulta el, nekem kellet “leleplezni”.

Márciusban lent voltam a szüleimnél 1 hónapot, mert nagyon csúnyán elküldött, meg is fordult bennem, hogy szakítok vele. Mielőtt lementem volna a szüleimhez, találkoztunk az Ő szüleivel, akik persze nem tudnak semmit, nagyon kínos volt számomra bájcsevejt folytatni velük meg a barátommal, mint ha minden rendben volna. A lent létem alatt az elején csak sírtam, nem volt kedvem semmihez, és már nem bírtam ezt az egészet, hogy ilyen mogorván kezel, így elhatároztam, hogy szakítok. Elfogadta ezt még aznap. Másnap meg mondta, hogy utoljára beszéljünk, ahol lényegében csak sírt, és mondta, hogy minden értelmét vesztette így nélkülem, meg ilyesmi, hogy megpróbál megváltozni…(a Húsvét előtti héten valamelyik nap, találkoztam egy ismerősömmel, aki feltette a szokványos kérdéseket, de amikor mondtam, hogy nem csinálok semmit, mert nem tudom, hogy mihez kezdjek, Ő volt az egyetlen személy aki mellém állt, és azt mondta, hogy nehogy erőltetésből csináljak valamit, mert úgyis ugyanez lesz a vége. És hogy mindig lesz valahogy az élet, ezen ne törjem magam..Ez nagyon jól esett, és azon a nap estéjén beláttam, hogy nem szabad feleslegesen stresszeljem magam ilyenek miatt, úgyhogy elkezdtem lesz*rni, az ilyesfajta negatív piszkálódásokat, mert úgy látszik nincs jobb dolga az embereknek). Húsvétkor lejött hozzánk barátom, mondta hogy nélkülem nem fog elmenni, eljöttem hát vele. De azóta mint, ha teljesen más lenne. Akkor is nagyon furán viselkedett, de voltak pár jobb napok, azt hittem kezdünk kilábalni ebből az egészből. 2 hete kezdett távolság tartó lenni, az eddigieknél is jobban ócsárolja magát, és undorodik magától ez miatt még megölelni se képes, folyamatosan mindenen felidegesíti magát, a legapróbb hülyeségen is, tör- zúz, falba üt vagy éppen elhajt a kocsival és nem mond semmit. Lementünk a szüleimhez pár napra mert megint történt valami, akkor csak este jöttek ki rajta ezek meg reggel, napközben valahogy összeszedte magát.

És most ezzel vissza is kanyarodtunk az elejéhez. Felhozta azokat amiket én mondtam amikor teljesen depi voltam, hogy semmi se jó semminek sincs értelme, az élet sz*r és hogy mindvégig igazam volt, mostmár belátja. Megpróbáltam vele beszélni róla erről is, de csak azt ismételgetni, hogy neki már vége, semmi se okoz örömet és élvezetet, nem akarja már, hogy működjenek a dolgok, csak meg akar halni. Elakar küldeni megint, hogy egyedül lehessen és halhasson meg. A munka is csak robotolás, olyankor nem létezik semmi más az adott feladatán kívül, de ez is rossz, ezt se akarja folytatni. Csak az alkohol ami egy kicsit is boldoggá teszi, de az se sokáig. 2 napig a kanapén aludt, nem szólt hozzám. Jó gondoltam, hogy most kell egy kis nyugi neki, nem zavartam, én se szóltam hozzá. De aztán ez elkezdte felidegesíteni, hogy miért nem beszélek vele, mondtam, hogy nem akartam mert te se akartál, meg amúgy se volt sok mondandóm. Akkor kifakadt és megint elkezdte mondani, hogy bocsássak meg neki mindenért, kérdeztem tőle, hogy mi az ami a legjobban bánt az egészben erre azt válaszolta: hogy mert nem csinálok semmit egész nap, egyedül. Hogy bírom ezt? Mondtam neki, hogy eddig nehezen bírtam, mert mindig próbáltam megfelelni az adott elvárásnak és ezért egrecíroztattam magam miközben majd teljesen beleroppantam. Mostmár, hogy azon a bizonyos felismerési napon túl estem, egészen jól bírom, kezd visszatérni az érdeklődésem a dolgok iránt, már egyedül is mentem ki a boltba meg kicsit sétálni. , lényegesen kevesebbet sírok, és általában nincs köze ahhoz, hogy mit tanuljak vagy dolgozzak. Akkor ha én vagyok a baj, legyen vége, de tényleg és próbáljon meg pszichológushoz menni, és “új” lappal kezdeni. De ez nem jó, mert már egyáltalán nem akar semmilyen kapcsolatot, és nem miattam hanem maga miatt. Megkérdeztem tőle, hogy szeret-e még, azt mondta, hogy igen ez lesz a halála. Megkért, hogy ha még itt leszek, és akkor csinálna valamit, ne hívjam a mentőket, és ne szóljak senkinek.

Nagyon szeretem, és nem hiszi el, hogy nem haragszom rá azért amit tett, ami történt megtörtént, én túlléptem rajta meg ráadásul nem csak az Ő hibája, hanem a saját gyengeségemé is volt. Sokkal fontosabbnak tartom, azt, hogy megpróbáljak/unk ezen felülkerekedni, mint hogy mindig azon rágódjak/unk. Nagyon féltem, hogy valamit tesz magában, és nem bírom ezt nézni tétlenül. Szerintetek mit csináljak? Nem akar erről beszélgetni egy pszichológussal, se a szüleivel, se senkivel. Azt hiszi, hogy tönkre tett, pedig kezdek lassacskán lábra állni, és ezt ki is mutatom/mondom, de nem érdekli. Ha megpróbálom átölelni eltaszít magától. Az egyik esetben az volt a baja, hogy azt mondtam, nekem Ő jelenti a világot és Ő a mindenem. Ezt egy nagy problémának látja, mert nem kéne rá építsem az egész életemet, csak magamra számíthatok. Rákérdeztem, hogy akkor minek jöttünk egyáltalán össze, és nem az az egyik jó a párkapcsolatban, hogy segítjük egymást, megosztozunk a terheken? Erre már nem tudott mit válaszolni.

Már azon is gondolkoztam, hogy írok az anyukájának, de azt se tudom, hogy hogyan és mit. Elvileg jövő héten lesz egy családi összejövetel az apukájával, szerintetek neki szóljak? Talán rá hallgatna? Csak rontanék a helyzeten? Nem nagyon akarnék várni amíg tettlegességig fajulna a dolog. Lehetséges, hogy valamilyen féle személyiség zavara lenne? Régebben is volt olyan, hogy egyszerűen mint, ha más ember állt volna előttem, de ezakkoriban nem sűrün.

(Bocsánat, ha rossz kategóribán tettem fel a kérdést, de igazábol sokat érint)