Szerintetek is paraszt módon viselkedett a férjem?

Kedves Kérdező!

(Elnézést kérek, hogy ha túl hosszúnak találod...)

Még több mindent mondtál magatokról... máris tisztul a kép.

Már Te is belátod, nem előnyös maximalistának lenni. Nem kell tökéletesnek lenned, de fölényes se legyél (ahogy eddig sem voltál, remélem). Az nem baj, ha törekszel arra, hogy amiben addig nem voltál olyan jó (pl. főzés), azon területen tökéletesítsed magad. De a konyhatudományban sem kell maximalistának lenned! Ez csak egy előnytelen szokás! Találkoztam olyan hasonlóan maximalista háziasszonnyal, aki minden olyan ételét, amit nem érzett elég "JÓ"-nak, a végén fogta és sírva, dühöngve hajította ki a kukába. Pedig férje szerint nem is volt olyan rossz, mert hogy utólag kikukázta (titokban) a kidobott kaját... amit lehetett... mondhatni kukából lakmározott. Olyan viccesnek hangzott, amikor ezt elmesélte... szét röhögtem magam. De tényleg. Aztán bocsánatot kértem, mert rájöttem, hogy ezen affér az Ő életükben véresen komoly epizód volt, mármint a párja részéről... Az asszonyka aztán lassacskán ugyan, de csak megtanult jókat (jobbakat) főzni, de igencsak rengeteg pénzükbe került. No... ezt is teheti, ha az ember maximalista akar lenni. Egyszerűen elveszíti a józan mértéket, hogy miből mennyit és hogyan és miért... Csak a férje végtelen türelme (és anyagi támogatása) tette lehetővé, hogy idővel elhagyja ezt a rossz szokását, amely a Te esetedben a maximalista szakács, háziasszony, stb. egyszóval "urát ellátó" (vagy inkább kiszolgáló) és persze a gyerekeket is gondozó szerepkörökre korlátozódik.

De ezt Neked jobban kell tudnod... mivel hogy érzed is. Hiszen épp ezért fogtál bele a "Gyakori kérdések" rovatban a Te problémádat közzé tenni. Ami persze nem kizárólag a Te problémád, mint ahogyan az látszik is... viszont jelenleg Te vagy az a személy (kettőtök közül) aki problémának éli meg. A férjed nyilván kevésbé, hiszen Ő a kiszolgált személy, ahol is meg Te vagy a kiszolgáló. Tehát neki arany élete van melletted. Akkor miért is panaszkodna?

Szóval, visszatérve... ugyanezt érte volna el a történetben lévő asszony is, sokkal kevesebb kidobott pénz árán, ha időben ráébredett volna, hogy nem kell mindenből tökéletest alkotni, se ételből, se semmiből.

A Te esetedben Te érzed már... hogy mi mindenben kényeztetted el férjedet. S ha a jelenlegi állapot-át(-otokat) vizsgálod, magad is rájöttél, hogy bizony erősen szerepet játszott az elvesztett jól fizető állás is többek között. Az neki egy csapás volt, hiszen addig volt "Valaki"... Aztán meg most Senki... ami persze nem igaz, csak hogy Ő ezt úgy éli meg. És pont ezért hadakozott Veled, mert az önbecsülése a béka segge alá süllyedt. Csak egy a bibi... hogy amit Te meglátsz (vagy egy vadidegen meglát), azt Ő nem látja, nem veszi észre... Miért is? Mert benne élt (él) a saját problémájában, saját világában. /Amiben az ember él, azt nem is látja, arról nincs is tudomása. Vannak akik életük végéig is képesek iszonyú szégyenben élni. Aki mindent szégyell, de legfőképpen önmagát./

Mint ahogyan Te magad sem láthatod, mennyire "szolgaként" funkcionálsz, csak hogy rend és békesség legyen.

Na éppen ezért jó a kommunikáció, párbeszéd a társunkkal (mint ahogyan tetted is), mert segítség, hogy képet kaphasson az ember önmagáról. Ahol is a párod szempontjából pont Te vagy neki a mentális tükör. És neked meg elvileg Ő (feltéve, ha tiszta a tudata). Azzal, hogy beszélgettek, azzal, hogy felhívod figyelmét arra, amit Ő nem is érzékel, csak Te magad. No meg a gyerekek persze.

A gyerekek nagyon is jól érzékelik, ha valami nincs rendben köztetek, vagy Apával, vagy Anyával. Sőt! Ők érzékelik a legtisztábban azt, ami számotokra nem is olyan jól érthető. Csak az a baj ezzel, hogy a gyerekek még nem tudják kifejezni, legalábbis szavakban (és számotokra jól érthetően) magukat... De sírni, félrevonulni, menekülni, vagy éppenséggel rosszul aludni ők is tudnak. Mi mást is tehetnének? Ezek azok az apró jelek, amivel a gyerek képes jelezni: sírás, makacskodás, szó nem fogadás, hisztizés, aluszékonyság, vagy alvástól való félelem, stb. Ezeket kell a szülőnek észrevennie, mert a kicsi gyerekek másként nem tudják még a szülő tudtára adni, ha valami nem stimmel odahaza. S nem velük nem stimmel, hanem Veletek, szülőkkel. (Sok szülő pszichiáterhez, pszichológushoz viszi renitens gyermekét, ahol is rendszerint (jó esetben, ha tényleg jó a terapeuta) az derül ki, hogy a gyereknek sem szervi, sem pszichés baja nincs, a szülőknél meg viszont annál inkább van... Ez eléggé gáz, mert hogy azok a szülők éppen ezért nehezen fogadják el ezt a tényt, s mennek másik, harmadik orvoshoz is, hátha már valamelyik a gyermeket fogja diagnosztizálni, s nem pedig Őket, szülőket. A tapasztalatom az, hogy nem könnyű jó házastársnak, jó Anyának/Apának, jó férnek/feleségnek, jó szeretőnek lenni. Egyszóval mindenben JÓNAK, ideálisnak LENNI. De nem is kell!

Egy dolog fontos csak, hogy HITELES legyen az ember. S ne követeljen olyant a másiktól (férjtől/gyerektől/rokontól/baráttól, stb.) amit a Másik képtelen megtenni, legalábbis egy adott élethelyzetben. De olyant se követeljél a Másiktól, amire meg Te magad vagy képtelen. Hitelesnek lenni: következetesnek lenni és azt is csinálni, amit kimondani méltóztatunk... No meg a szavakat helyesen használni: nem mondani olyant, amit sose tennénk meg, pl: - Eltöröm a kezed, ha még egyszer hozzányúlsz ahhoz! - ugye? Ennyi.

Úgy hogy azt mondom én neked, ha köztetek rendbe jön a kapcsolat... a férjed újra képes lesz megbecsülni önmagát , vagyis lesz elegendő elfoglaltsága, sikerélménye (jövedelme), a gyermekeitek is fognak tudni szépen aludni. Ahogyan kell. Ez persze nem ígéret, csak tapasztalatból mondom.

Ebben viszont Te tudsz neki a legtöbbet segíteni. Úgy hogy rajtad is van felelősség.

A leges-legelső: Változtass eddigi hozzáállásodon, vagyis önmagadon. Ha már tudsz a férjeddel jókat beszélgetni, az nagyon jó. Akkor máris megtetted az első lépést, vagy másodikat... mert talán az első az volt, hogy megírtad Nekünk (kívülállóknak) a problémát! Sokan még idáig sem jutnak el... talán mert abban a hitben élnek, hogy a problémájukat csakis a Másiknak kellene megoldania, s nem pedig neki, mert neki ahhoz semmi köze.

Hát van. Sajnos, azt kell mondjam, kőkeményen van. Mert, ha zsarnokot, egy magas ego-val rendelkező embert akarok a férjemből, akkor csak annyit kell tennem, hogy tökéletesen kiszolgálom, ha kéri, ha nem! Ez viszont alár és fölérendeltségi helyzetet teremt. Nincs meg az egyenrangúság, az összhang. De ha nincs meg a családi összhang, onnantól kezdve beindul a játszmázás, ami családi drámává is fejlődhet simán. Ezt én is megtapasztaltam, azért is mondom.

A családi összhang meg ott tapintható ki, hogy minden fél tudja a dolgát, nem szólnak bele, miért úgy csinálja, amit éppen csinál, hanem csak legfeljebb értékelik egymás munkáját, tevékenységét, de ezt is úgy, hogy finoman jelzik egymás felé (gyerekek felé is), ha valami épp nem gömbölyű, ha valaki nem érzékeli jól azt, hogy MIBŐL mennyi a MÉRTÉK. Játékból, tanulásból, munkából, pihenésből, mérgelődésből, örömködésből, szóval mindenből, ami csak az életünk során előbukkan és az életet érdekessé, izgalmassá, élhetővé teheti. Ami egyben azt is jelenti, hogy nem horgonyzunk le semmi jónál, semmi rossznál... hanem folyamatosan úton járunk. A saját utunkon. Mert mindenkinek a saját útját kell járnia és nem pedig "Valaki" számára megfelelőnek lenni az éppen érvényes konvekciók és társadalmi elvárások alapján. Nem szabad a "megfeleltetési kényszer" pszichés hatása alá kerülni és mindig mindenben a legtökéletesebbre törekedni, azaz maximalistának lenni. Mert az ... látod, hogy hova vezet. ( [link]

Biztos hallottad már: "A pokolba vezető út is csupa jóindulattal van kikövezve!"

Ezért is mondom néked: Ne legyél annyira jóságos! Néha érdemes valamit rosszul is megcsinálni. S akkor majd rámutathatsz gyermekeid előtt: - Íme, gyerekek, amíg nincs gyakorlatotok, vagy csak nem figyeltek eléggé, akkor ez van! - és mosolyogva, egy hanyag mozdulattal, látványosan kilököd a kukába az agyagból formázott kis bögrécskét, amit most aztán jól elrontottál... és csak nevessetek rajta... majd csináltok egy újabbat és újabbat, s egyszer csak azt mondod nekik:

- Na jó, ez már talán megfelel bögrének, ugye gyerekek? - s ha már a tizedik kísérlet lesz, nyugodt lehetsz, hogy bármilyenre is sikeredett, a gyerekeknek az már valószínű tetszeni fog! Főleg, ha ők maguk is csinálhatják. Mert aztán már kezdik unni... de csak figyeld őket... látni fogod, amikor már unják, s akkor lehet, sőt kell tovább lépni, mást csinálni. (Sehol nem lehorgonyozni!)

Ha még nem próbáltad, vagy nem hiszed, hogy így lesz, tessék csak kipróbálni, járj utána.

Az ERŐ legyen veled utadon!