Nem szeretnék szakítani, lassan hat éves a kapcsolatom. De néha elbizonytalanodom, mit tehetnék?

Mindig reménykedem, hogy csak idő kell neki, hogy megkomolyodjon. Hogy ez csak még ilyen időhúzás. Mert szeretem, talán azért nem tudom csak úgy otthagyni. De ő nem tud róla, hogy pasikkal találkozom, szóval nem ez az oka, csak megteheti, hogy otthon eltartják némi házimunkáért cserébe, és mikor nagyon unatkozik átmegy a haverjaihoz beszívni. Azért vannak szép számmal ilyenek a 20-30 év közöttiek körében, aztán mégis lett belőlük valaki, így én is csak abba tudok bízni, mert a basztatás nem ér semmit, hogy idővel továbblép. Csak nehéz azt állitani, hogy mellette álltam mindig, mert neheztelek rá emiatt, hol észrevétlenül, hol szóvátéve. És nagyon szeretjük egymást, nagyon jól érezzük magunkat együtt. Aki nem tudja, az tökéletes párnak hisz minket, mert mindig büszkélkedik velem mindenkinek, és hangoztatja, hogy mennyire szeret. Így nehéz döntésre jutnom, hogy ez olyan probléma, amire csak több időt és megértést kéne táplálnom, vagy olyan, ami örök tüske lenne. Mert ugye kérdezzünk meg egy házaspárt, napjába 5 dolog miatt elválhatnának, de nem teszik, mert szeretik egymást. Én sosem voltam annak a híve, hogy dobjuk el, ha valaki nem tökéletes, hanem inkább invesztáljunk belé több időt. Tudom, hogy túl utópisztikus gondolat, és valószínűleg, hogy az első komoly kapcsolatom, nehéz nem elfogultan látnom a helyzetet. De ilyen vagyok. Csak nehéz. Így végülis nem is tudom mi a kérdésem, mert senki nem tudja igazán megérteni, se tenni helyettem valamit.