Lenn hosszabbacska szövegben mesélek egy munkahelyi platói szerelemről, egyben egy pofára esésről. A végén látni fogjátok a problémámat, ami önmagammal kapcsolatos. Adjatok tanácsot, nyitott vagyok! Van mas megoldás, mint a munkahelyváltás?

Huszonéves szingli nő vagyok. Már túl sok ideje vagyok szingli, úgy érzem.

Van egy férfi kollégám. Körülbelül fél éve nagyon felfigyeltem rá. Egyrészt a külleme miatt (nyilván), szép szál legény. Másrészt a belsőjében meg az tetszett meg a beszélgetések során, hogy nem az a panaszkodó "ez szar, az szar" típus. Itt a munkahelyemen rengeteg ilyen ember van. semmi másról nem tudnak beszélni, csak arról, hogy mi a szar a munkában, a koronavírussal, stb. És ő nem ilyen. Sőt, idegesíti az állandó nyavalygás, panaszkodás, bosszankodás, faképnél hagyja az ilyeneket. Én is úgy tudtam vele összebartákozni, hogy sosem mondtam ilyesmit, nem panaszkodásból áll a beszélgetés vele.

Nos, van barátnője, mindig is volt, mióta megismertem egy kicsit jobban. Amúgy pár évvel fiatalabb nálam, de nem sokkal. Nem zavar a korkülönbség, csak remélni merem, hogy őt sem zavarná. De kanyarodjunk vissza oda, hogy van barátnője.

Barátnőim mondták nekem, hogy szarjam le, hogy van csaja. Idézem, ha nem is szó szerint, de hogy mikkel tömték a fejem:

"Nem ismered a barátnőjét, senki számodra. Miért tartanád tiszteletben, hogy ez az ő pasija? Ha tetszik, nyomulj rá, egyszer élsz, maganyos vagy, tégy a boldogságodért!"

"Távkapcsolatban vannak a barátnőjével, nem tudtad? Így is úgyis jó eséllyel szétmennek, nyugodtan hajts rá!"

"Ez egy rendes ember, ráadásul jól is néz ki. Ne szalaszd el a lehetőséget! Jóban vagytok, hajts rá! Lehet évekig nem sodor eléd az élet ilyen lehetőséget!"

Nos, mindig kétkedve fogadom az ilyen jellegű tanácsokat, amiknek az a lényege, hogy nyomjunk le másokat a saját érdekünkben, de azért az ember ad a barátai szavára. Úgy voltam vele, az teljesen ártalmatlan, ha fenntartom a barátkozást vele, aztán hátha egy nap szakítanak, én ott leszek vigasztalni... Vagy hátha egy nap rájön, én kellek neki, és magától kezdeményez... Gondoltam vannak csodák, hátha.

Az lett az eredménye, hogy egyre jobban beleestem. Nem flörtöltünk soha, csak jóban voltunk, néha napján dumáltunk, és az a szomorú, szinte mindig én tettem róla, hogy összefussunk. Elég egyoldalú volt a barátság, ami részemről már több is volt, mint barátság... Ennek ellenére nem tartottam magam távol tőle, sőt, már minden nap azért mentem be jókedvvel dolgozni, mert hátha látom...

Teljesen belelovalltam magam, mint egy tini lány. Egyre szebben jártam dolgozni: már nem volt mindegy, milyen a hajam; minden nap szempillaspirál; nem baj hogy kényelmetlen a melltartó, nagyobbnak látszik benne a mellem... És mindezt egy "foglalt" férfiért, akit nem is érdekeltem, legfeljebb úgy tekintett rám, mint egy jófej kolléganőre, de semmi több. Ez így ment hónapokig.

Ha láttam egy romantikus filmet, már magam meg őt láttam a főszereplőkbe... Elég erős plátói szerelemről volt szó. Már mindig szuperzavarban voltam, ha csak a hátát is megpillantottam. Úristen, de fura mindezt leírni, gyakorlatilag most ismerem be magam előtt is, hisz rengeteget tagadtam az érzéseimet, magam előtt is, hazudtam magamnak is. Most meg beismerem, leírom...

Elmesélek valamit. Egyszer történt, hogy hívatott a főnök, és totál beparázva indultam az asztalához (nem 2 lepés az út), mert tudtam, le fog cseszni. És tök véletlenül összefutottam ezzel a férfival út közben, és akkor nem is akartam semmit, mert épp paráztam, csak köszöntem, puszta illendősegből. És akkor megkérdezte, minden oké? Mondtam nem. Kérdezte mi a baj? Elmondtam, hogy hívatott a főnök, és félek, mert tudom, hogy le fog cseszni. És nagyon aranyos volt, otthagyta a munkát, es elkísért, a közelben megállt, és mondta, ott fog várni, mikor végzek, és ne féljek annyira, gondoljak arra, pár perc múlva úgyis kijövök.

Bla-bla, a sztorit azért mondtam el, mert ez szinte az egyetlen olyan eset volt, mikor nem én kezdeményeztem beszélgetést, és persze rögtön jelnek vettem, hogy kezdek tetszeni neki... Meg hős lovagként tekintettem rá, mint a megmentőmre. Ezerszer lefutattam ezt az emléket a fejemben, újra átéltem. Pedig ez nem volt több, mint felebaráti figyelmesség egy sápadt kolléga iránt, most már tudom.

És ami a fordulópontot hozta ebbe a históriába, hogy konkrétan a barátnője érkezett a munkahelyünkre. Személyesen. Már nincsenek távkapcsolatban. Jujj, de hogy milyen pocsék érzés őket látni együtt jönni, menni, ebédelni... El nem tudom mondani. Szerelmi bánat olyan miatt, akivel sosem voltam együtt??! Hihetetlenek vagyunk mi, emberek...

És ami miatt kiírom ezt a kérdést, ami bocsi, hogy ilyen hosszú lett, az alábbi.

A csalódás, és az, hogy kiábrándultam a férfiból, mert kapcsolata van az orrom előtt, körülbelül fél hétig tartott (vagyis 3-4 napig). Aztán minden visszatért a regi kerékvágásba. Hiába a barátnő, jelenleg ugyanúgy pillangózik a gyomrom tőle... 🦋 🦋 🦋

Mi van velem??!! Hülye vagyok??!! Mi a megoldás? Munkahelyváltás? Mégis mi kéne még ahhoz, hogy kiábránduljak belőle, hogy elfelejtsem, mint az, hogy az orrom előtt van nője??!! Nagyon kényelmes neken ezen a munakhelyen, rossz lenne váltani, de ez így nem mehet tovább...