Hogyan lehet elfogadni az örök magányt? Hogy soha nem lesz az embernek párja, aki tényleg szereti teljes szivéből?

#1 Ennyi idősen is lehet érezni a tapasztalatok alapján, ha valakinek ez a sorsa.

21 L

A fenét. Én is úgy éreztem annyi idősen, meg megannyi ismerősöm, aztán mégsem lett így. Nem tudok ti semmit. :)

(Semmi gáz, én sem tudtam, és én is azt hittem, mindent tudok az életről...)

Ha valaki fiatalon nem kell senkinek, akkor később ha bármi szerencse folytán akarnának tőle valamit, az csak a magánytól való félelem miatt lehet "nincs jobb alany" alapon.

21 L

3: Szerencséd lehetett, de ez a ritkább. Én is így éreztem 22 évesen (is). 29 múltam, továbbra is egyedülálló vagyok. Igazam volt tehát, mégpedig azért, mert reálisan mértem fel a helyzetem, "piaci értékem".

21 L (2., 4.) jól írja.

21L majd 10 év múlva beszélünk róla 🙂

Rohadtul nem így működik, csak még nemcéltetek annyot, hogy tudjátok, nem a te vagy a Kérdező hibája.

31N

Sehogy, de meg kell próbálni. Én is így éreztem ennyi idős koromba, és még mindig nem sikerült sajnos egy barátnő sem... :/

Pedig sokat próbálkoztam, sok helyre eljártam, legutóbb is voltam kint ismerősökkel, és semmi. Ez van sajnos, ilyen sz*r a világ és kegyetlen. :/

29/F