Vannak itt olyanok, akik már lemondtak önmagukról? Akik már beletörődtek, hogy nekik már nem jut senki sem?

Már elfogadtam, hogy nem javul itt már semmi sem.

Szeretném a hátralévő időmet békében és nyugalomban letölteni. Számomra az élet egy örök haldoklás l, egy végtelenségig tartó börtön. A legnagyobb vágyam, a gyerekkori álmom az volt, hogy majd lesz egy barátnőm, aki szeretni fog. De sajnos ennyi idő után már be kell látnom, hogy hiú ábrándokat kergettem. Így mivel a legnagyobb vágyam nem fog már teljesülni, számomra nincs is semmi különösebb indok arra, hogy éljek. Tulajdonképpen csak vagyok, de már nem élek.

Ezért addig míg el nem távozom végre ebből a világból, én itt szeretnék nyugalomban és békében lenni. Nem szeretnék már senkivel sem összeveszni, késelésekbe keveredni. Ki szeretném élvezni minden csepp kávémat és minden falat ételemet, megtalálni az apró örömöket az életemben, amik még megmaradtak. Minden egyes lélegzetemnek hálát adok, és boldog vagyok, hogy vannak kezeim és lábaim.

Mivel ki tudja mennyi van már hátra nekem és már nem is hiszek már a csodákban.

Nem fog jönni már senki sem. Egyedül fogok maradni egészen addig amíg el nem távozom. Ebbe én már beletörődtem.

Más is érez így?

Van itt más is aki már lemondott az evilági vágyairól?