Akik egyedül maradtatok és már nem vagytok fiatalok minek örültök az életben? Hogyan fogadtátok el a magányt?

Eszemben sincs elfogadni a magányt. Szeretem a gyerekem, a munkám, a barátaimat, sosem unatkozom, és minden lehetőséget megragadok a komoly és (nem érdekel ki mit gondol) kevésbé komoly kapcsolatokra is. Amíg újra szerelmes leszek, addig ezzel foglalom le magam ;)

A pozitív hozzáállás a lényeg!!!

El kell fogadni, ezt dobta a gép. Ronda fejjel nem lehet tetszeni egy nőnek sem, szarból nem lehet aranyat készíteni.

Ez van. Mi tart életben? Semmi igazából, de ez le is egyszerűsít mindent. Nincs jövő, nincs aggódás. Ha baj lesz elvágom a torkom, vagy durmolok egyet úgy, hogy a vasúti sín lesz a párnám.

A baj az, hogy nem is tudom, hogyan kell barátkozni, ismerkedni, azt hiszem nem illek a világba. Nem véletlenül haltam meg születésem után azonnal.

Max 55 éves koromban fogok meghalni, vagyis azután, hogy meghal az utolsó ember aki valamennyire törődik velem (az anyám, aki akkora 80 éves lesz, és saját bevallása szerint sem fog addig élni (egészségkárosító környezetben dolgozott, egyéb betegségek). Utána rászokom az alkoholra, cigire, felveszek minden szar kölcsönt, irány egy túra a nagyvilágban, aztán héder amíg tart a pénz, eladom az örökséget, márkás pia, luxusszivar, fétisek és prostik, veszek egy Mercedes 200-ast és vége, kinyírom magam.

Sok jó nem vár rám, nincsenek illúzióim. De már nem tiltakozom ellene, nincs értelme. Eddig nem fogadtam el, de idén végre sikerült. "Szárazélet", ahogy mondani szoktam.

#8

Nem ismersz, szóval ne ítélkezz.