Szerintetek mi a legfőbb probléma az ismerkedésekkel? Miért nem megy úgy, olyan komolysággal, könnyedén, mint régen, nagydzüleink idejében?

Mert, te éltél 300 éve pl, és tudod hogy akkor ilyenek voltak, és nem csak az összeszokott, faluban mást nem találó nagyszülők mondogatják ezt? :D

Mondom úgy, hogy én kb a másik felem találtam meg.. de ezek a magányból született sírócsíraságok nagyon szánalmasak :D

Honnan tudod, milyen volt régen?

Most is sikerül. Tele a város párokkal, családokkal.

Komplex dolog.

Szerintem leginkább a hamis egó előretörése okozza. Mit értek ez alatt? Azonnali érzelmi és fizikai kielégülést keresnek az emberek, mert elhitették velük, hogy ezé a jelen, a jövő. Felelősséget nem kell vállalni, mindenki csak el szeretné venni azt, ami őt táplálja, de "visszatáplálni a rendszerbe" már nem akar.

Ennek hozadéka az irreális elvárások ld. magas egzisztencia, hihetetlen küllemi ideálképek kergetése, a tökéletes ember vadászása lebeg a nemek szeme előtt.

Kevesen fordítanak időt, energiát a lelkük megismerésére, még kevesebben fordítanak energiát és időt a szellemük fejlesztésére, a testről már nem is beszélve.

Oké, minden embernek vannak elvárásai, amúgy nem szeretem ezt a szót. Nem az egészséges, megfelelő morális alapokon nyugvó elvárásokkal van a gond, hanem amit fentebb is írtam, az anyagi világban elveszni óhajtó társadalommal, ld. pénz, ruhaviselet, anyagi javakban való elmerülés. Egyébként ezt ma-yanak hívják a Védák, maya= illúzió. Tehát, ami nincs. Anyagiként érzékeled, mégis illúzió az egész, kamu. Nem lelki, nem ősi belső erő, létjellemző.

A másik, hogy bár gyakran találkozik a felszínes kereslet a felszínes kínálattal és élnek boldogan, mint holmi tudatlanok, igen sűrűn előfordul az is, hogy nem találkozik. Ide sorolható az is -amit én nagyon gyakran látok-, hogy megannyi tudatos ember szeretne hasonló társat és még sem lel, mert a hasonlók már elkeltek. S többnyire boldogtalan kapcsolatban vannak, vágynak a szintén tudatos, hasonló lelkületű emberekre, mégsem mernek kilépni a kapcsolatból. De vannak szép számmal olyan kapcsolatok is, amelyben éppen boldogok, ez a jobbik eset. Csak azoknak szomorú ez, akik ennek okán nem tudnak kialakítani kapcsolatot adott illetővel, aki meg szóba jöhetne, az felejtős mind fizikai, lelki és szellemi tényezők miatt.

Szerintem az együtt élés, és ezáltal a keresgélés filozófiája változott meg. Te is azt írod, hogy egy "komplex társat, akivel mindenben egy hullámhosszon lehetünk". Szerintem régen sem ilyen társat találtak az emberek, hanem tudtak alkalmazkodni, idomulni, energiát fektetni a kapcsolatba és ez volt az (és szerintem a mai napig ez az), ami méllyé tette az amúgy nem teljesen egy hullámhosszon lévő pár kapcsolatát. Manapság mindenkinek az a legfontosabb, hogy saját maga maradjon, ne változzon egy kicsit sem a kapcsolatáért, ne hozzon áldozatot, mert akkor alárendelt szerepben lesz, és ugye különben is, a párkapcsolatok jönnek mennek, csak a barátságok tartanak örökké. Ilyen mentalitással csoda szerinted, hogy nem tartanak holtomiglan-holtáiglan a kapcsolatok?

Azon kellene elgondolkozni szerintem, hogy hajlandóak vagyunk-e beletenni azt az energiát, türelmet, és kitartást a kapcsolatba, mint annak idején, vagy igazi bizalom nélkül, teljes folyamatos szabadságban, és a másikat folyton az akaratunk alá rendelve szeretnénk "biztonságos" kapcsolatban lenni. Utóbbi esetben a fő cél az, hogy amikor majd vége lesz a kapcsolatnak, ne veszítsünk semmit, de kérdem én, érdemes egy olyan kapcsolatban élni, ami ha vége szakad, nem veszítünk semmit?

A "bezzeg a mi időnkben.." frázissal kapcsolatban én nem csak azt hallottam, hogy milyen könnyen megtalálta mindenki a párját. Én azt hallottam (pont mostanában beszélgettem erről a nagymamámmal), hogy mennyi mindent tenni kell azért a kapcsolatért. Azt hallottam, hogy minden nap meg kell keresnünk azt a szépet a párunkban, amiért vele vagyunk, minden nap újra és újra, annak ellenére, hogy változunk. Azt is hallottam, hogy bármilyen vita is legyen köztünk, addig nem szabad lefeküdni aludni, amíg tiszta szívvel jóéjt-csókot nem tudunk adni a másiknak.

Szerintem ez a nyitja a dolognak.

(Egyébként részben ehhez kapcsolódik egy érdekes kísérlet, az a kérdéssor, amelyet ha két ember végigválaszolgat egymásnak, szerelembe esnek. A kérdéssoron személyes kérdések (mesélj a múltadról!, milyen álmaid vannak?, mitől félsz?, stb.) vannak, illetve ezek mellett egy feladat, hogy nézzetek egymás szemébe némán 4 percen keresztül.

Ahogy elolvastam a kérdéssort (és végiggondoltam, hogy én szinte mindenre tudnék válaszolni a párom nevében), döbbentem rá, hogy milyen szomorú, hogy az embereknek már ehhez is útmutatás kell. A szerelem érzése annyira egyszerű, hogy ha valakivel figyelünk egymásra, érdeklődünk egymás iránt, akkor már jóformán szerelmesek vagyunk egymásba. Csak ezt az energiát nem fektetik bele az emberek a kapcsolataikba, mert azt várják, hogy majd minden tökéletes lesz magától is. Hát nem lesz. 5-10-20-50 év múlva meg pláne nem. De persze ez nem is baj, ez az élet rendje. Szerintem épp attól lesz értékes és igazi egy kapcsolat, hogy nem csak az köti össze a párokat, hogy egyszer beleszerettek egymásba, hanem az azután befektetett energia is. Hogy klasszikust idézzek: "Te pillanatnyilag nem vagy számomra más, mint egy ugyanolyan kisfiú, mint a többi száz- meg százezer. És szükségem sincs rád. Ahogyan neked sincs énrám. Számodra én is csak ugyanolyan róka vagyok, mint a többi száz- meg százezer. De ha megszelídítesz, szükségünk lesz egymásra. Egyetlen leszel számomra a világon. És én is egyetlen leszek a te számodra..." /Exupéry-A kis herceg/

Egyébként ez már tényleg eltér a témától, de a kísérlet 4 perces csendben nézős részét kipróbáltuk a párommal, és nem tudom másnál is így működik-e, de számomra hihetetlen volt az eredmény (már 2 perc után). Hihetetlenül sok, és erős érzést felszabadított az az egyszerű cselekvés, hogy semmi mást nem csináltunk, csak néztük egymást, egymás szemét, és éreztük azt a szeretetet, ami a másik tekintetéből áradt.)

Nagyanyám nem mehetett gimnáziumba, mert a szülei nem olyan sorsot szántak neki, amiben neki lesz szakmája, hanem olyat, amiben férjhez kell mennie. Férjhez is adták, szerencsére olyanhoz, akit ő is szeretett, de nem ez lett volna a vágya, ha maga választhatott volna.

Olyanként, akinek nem volt végzettsége, még akkor sem lett volna más választása, mint kitartani a férje mellett, ha nagyapám agresszív, és erőszakos. Szerencsére nem ez volt a helyzet, sőt, jó élete volt, de ez nem változtat a tényen, hogy megfosztották a döntés lehetőségétől, és a mai embereknek azért tűnnek olyan összetartónak és komolynak a régi kapcsolatok, mert a nagy részük kiszolgáltatottságra épült.

Attól, mert te még nem találkoztál a Nagy Ő-vel (aki csak a mesében létezik, a valóságban kompromisszumokat kell kötnünk) még nem kell visszasírni a régi időket, mert az csak egy félreértés, hogy akkor minden jobb volt, és a kor "áldozatainak" ez egy marha nagy szembeköpés.