Ez az ismerkedés egy tragédia. :D Tudnátok építő tanáccsal szolgálni, hogy mit csináljak másképp?

Sziasztok

Az a helyzet, hogy igazából mindenem megvan: egyetemre járok, vannak barátaim, egészséges vagyok, jómódban élek. Magamat inkább helyesnek tartom, mint csúnyának (volt pozitív visszajelzés), magas vagyok, igényes, és lehet velem viccelődni, de van komoly oldalam is. Meg eredményesnek is tartom magam, mert amit eddig el akartam érni, azt elértem.

Viszont a párkeresés valami botrány, most leírom nagyjából mik történtek. :D Egy nagy csalódásom az volt, hogy gimiben volt egy lány, akivel volt kölcsönös szimpátia, de mire kezdeményeztem, lett barátja, 1 évembe került mire túlléptem rajta. Aztán jöttek a Tinderes sztorik. Volt aki azzal kezdte a randit, hogy a legjobb férfi az életében a kutyája (wtf?), majdnem otthagytam, de végül lett még egy találkozó, aztán ennyi. Volt aki, minden előjel nélkül a randi napján letiltott, volt aki teljesen máshogy nézett ki, stb. Aztán próbálkoztam kutatók éjszakáján (nem nagy sikerrel), aztán egyetemen. A múlthéten is volt egy randim, de egyikünk se érezte a szikrát, aztán pénteken buliban is találkoztam egy lánnyal, de ennek se volt folytatása.

És igazából a próbálkozásaim közül 3 lány fogott meg nagyon. Az első még egy gimis történet, a második tinderről volt (egyszerűen baromira megfogott mind belsőre, mind külsőre, és ez nagyon ritka, és nagy veszteségként éltem meg, hogy elszúrtam.) A harmadikat egyetemen ismertem meg, aki minden nőn túlszárnyalt, de pár hónap udvarolgatás után közölte, hogy nem vagyok hozzávaló. Ez baromira betett nekem, és nagy fájdalmat okozott. És az a legrosszabb, hogy azthittem, hogy a gimis "szerelmemnél" nem lesz szebb, nem lesz jobb, de aztán végül lett 2x is, és mind a kettő kudarc. Egyszerűen hihetetlen. Pedig én lettem volna a legboldogabb a világon, de ezt sajnos nem élhettem át.

Úgy érzem, hogy semmivel sem szívtam annyit mint a párkereséssel. Ha egy kicsivel több szerencsém van, már rég összejött volna a dolog. Egy kicsit kezdek türelmetlen lenni, és nem tudom, hogy fogok eljutni odáig, hogy legyen kapcsolatom. Unom már ezeket a felesleges beszélgetéseket, mert mindig ugyanoda visznek. És annyit agyalok ezen, meg beárnyékolja a mindennapjaimat az egész, hogy már fáj a mellkasom, mert már fizikai tüneteket generál. Meg néha gondolkodok azon, hogy hagyom az egészet, mert már alapból el van b*szva az egész, már tökmindegy. Illetve egyszerűen nem hiszem azt, hogy valakivel kölcsönös lesz a szimpátia.

És nem szépségkirálynőt akarok, hanem olyat, aki érdeklődik utánam, és elfogad... Most kínomban felvettem a társastáncot egyetemen, hátha ott összejön. :D És ez nem picsogás, csak jó volt kiírni belőlem.

Ti mit csinálnátok a helyemben? Lehet más perspektívából kéne nézni a dolgokat? Változtassak a hozzáállásomon?