Mással is elofordul, hogy a sok csalódás és rossz tapasztalatok miatt elvesztette azt az ártatlan, naiv hozzaallasat a tarskereseshez?

Régen úgy gondoltam, hogy majd ha társat akarok, akkor csak az érzelmek fognak vezetni, de azóta annyira kilugoztak belőlem ezt a hozzaallast, hogy csak racionálisan, tetelesen tudok a témához hozzaallni.

Pl legyen biztos állása, és jó fizetése, nem kell gazdagnak lenni, de ne legyenek anyagi gondok, adósságok, rám sem kell költeni, de ne nekem kelljen öt is finanszíroznom (volt ilyen), vagy pl fizikailag legyen olyan genallomanya, ami az utodnemzesben a legoptimalisabb, az IQ-ja is legyen átlag feletti, de ne beszéljen sokat és az érzelmei sem érdekelnek, csak ne zavarjon a jelenlétével, mint egy robot, akit ki lehet kapcsolni, ha nincs szükség rá. Ez lett belőlem, ennyinek látok egy férfit jelenleg, ami néha elborzaszt.