Aki nem megcsalás vagy bántalmazás miatt vált el, ott mi volt az ok?

Az én exem mindenki szemében egy szent volt. Csendes, sosem ivott,számítógép nem érdekelte,szorgalmas.

Csak éppen a pénzt csakis és kizárólag Ő szerette beosztani, elkölteni. Én sosem szerettem vásárolni nő létemre,bezzeg Ő..... A közös kassza sosem működött, én betettem , Ő vagy igen vagy nem. De rövid időn belül mindig üres volt. A csúcs az volt amikor szüleimtől kaptam egy jelentősebb összeget, hát valahova az is eltünt. A válasz mindig a csekkek meg a kiadások...... Aztán úgy éreztem kinőttem. Ő sosem akart semmit. Nehéz neki a munka amit csinál de változtatni nem mer nem akar. Ő egyszer tanult egy szakmát, még egyszer nem fog beülni a padba -szokta mondani- Autónk sosem volt, ott ahol mindenkinek van. Mert minek, no meg pénz sem lett volna rá.... Azt bánom, nem elöbb váltam el. Azóta pénzem mindig van! Vezetek! Pedig én jöttem el a közös lakásból és még nem fizetett ki. De így is összehasonlíthatatlanul jobb az élet minőségem. Alakuló kapcsolatom van egy sokkal sokoldalúbb, a korral haladni képes férfival. Szóval én örülök,hogy meg mertem lépni és nem maradtam megszokásból egy (ha nem is kimondottan rossz) de lehúzó,unalmas házasságban.

Én felnőttem, ő nem. Gimis szerelem volt, eleve hülyeség volt összeházasodni, de ezt akkor még persze az atyaúristennek se hittem volna el, nem hogy pl anyámnak. Én tanultam, haladtam előre a karrieremben az életemben, neki minden jó volt úgy ahogy volt. Nem erőltette meg magát különösebben semmivel, a munkával se, a háztartásról ne is beszéljünk, otthagyta az egyetemet is. Aztán elkezdett egy szakmát, de fél év után már az se tetszett neki. Egy idő után abból a kis pénzből amit keresett sem adott semmit, mindig volt valami kifogás hova lett a pénz, így kvázi én tartottam el. Majd egyszer csak közölte, hogy ő gyereket akar én hagyjam ott a munkámat, majd ő elmegy németbe dolgozni és küldi nekünk a pénzt, a haverja leszervezi... Aztán ezt egyre többet mondogatta, de persze semmi nem történt. Teljesen kiábrándultam, már csak dühöt és szánalmat éreztem a végén.

Szerencsére "csak" másfél évig voltunk házasok, így bőven volt időm megtalálni azt a remek embert, aki ma a férjem és a két lányunk apukája.