Szülés után nálunk alszik anyósom vagy anyám?!

Nekem nem aludt itt se anyum, sem anyósom, de naponta jöttek és egész nap volt itt valaki. Próbáltak "felváltva", de volt, hogy mindketten itt voltak. Illetve párom is próbált sokat itthon lenni.

A segítség jó volt nagyon, volt kaja, ki volt vasalva minden, tiszta volt a lakás... DE néha olyan jó lett volna egy kis nyugalom! :) :) Nagy segítség volt, de máshogy csinálom legközelebb! Hagyok magunknak olyan órákat, amikor csak magunk vagyunk.

első szülésem után úgy alakult, hogy 1 hétre anyukámhoz kellett költözzek a fiammal, mert a férjem újította a lakást. NEm élveztem túlzottan az előnyét, 3 nap után már unatkoztam is, a végén főzni is odaálltam, csak hogy csináljak valamit. Elég lett volna 1-2 napig 1-2 órás segítség, hogy megtanuljam, hogy kell füröszteni, a többi felesleges volt.

A kislányom születésekor 1 hétig ültünk kórházban (2. is császár volt), hétfőn hazajöttünk, kedden a férjem 4 napos delegációba ment. Első nap anyósom segített, mert a vágásom miatt, ami sokkal jobban gyógyult, mint első alkalommal, de mégiscsak vágás volt, nem tudtam emelgetni, füröszteni a nagyobb gyereket, aki akkor 2 éves volt. 2.-4. napon már csak este fürösztésre jött. 3. napon sütöttünk-főztünk, mert pénteken már vendégeim voltak. Na, abba azért belefáradtam.

Én is köszönöm a lepontozást, 2. voltam, nem tudom kinek fáj, hogy leírtam nekem hogy volt jó! Remélem ettől jobb napja lett. Komolyan elgondolkozom sokszor, érdemes-e még erre az oldalra járni, mert csak felidegesítem magam a sok idióta emberen.

Amúgy én nem értem, mikor azt írja valaki, hogy ilyenkor csak a legszűkebb családnak kell együtt lennie... miért az anyja nem tartozik hozzá? Neki hogy fog esni, ha majd a gyereke számára ő nem tartozik a legszűkebb családjához?

Visszatérve a korábbi mondandómra (én voltam az első oldalas apuka): megértünk mindenkit, igen. Van család, ahol a jó megoldás az anyós átjövetele, segítsége, van család, ahol meg nem. Nekem nagyon rossz volt akkor, komoly veszélybe került a házasságunk, és lehet, hogy soha nem hevertük ki az akkori összeveszéseket, és lehet, hogy ennek a következménye volt részben, hogy már nem vagyuk együtt az akkori feleségemmel. Az együttlakás kibírhatatlan terheket jelent, pláne egy ilyen érzelmileg felfokozott időszakban. Én nem hagytam ott akkor a családot, ez már csak évekkel később, a helyzet további romlása után történt meg, de azóta fokozottabban figyelek azokra a hírekre, hogy "kisbabáját egyedül nevelő anyuka" stb. stb. És nagyon sok van ilyen. Ahogy múltak az évek és egyre több emberrel beszélhettem ezt meg, kiderült, hogy a férfiak jelentős részének igencsak nagy megpróbáltatás. Van, aki túljut ezen a válságon, van, aki nem. Az férfi fiatal, várja a babát, örül a maga módján, azt se tudja, mit kezdjen a ténnyel, hogy apa lesz, és mi lesz ebben az új helyzetben a szerepe. Aztán egyszer megváltozik minden. Idegen lesz odahaza, lábujjhegyen oson, nem tudja, hová ülhet le, mihez ne nyúljon hozzá, koszos, kintről jött, büdös, utca- meg buszszaga van, ráadásuk mindig megkapja, hogy ő ehhez nem ért, ne nyúljon hozzá, mit érthetne ő ehhez, ő csak egy férfi. És az odaköltözött anyós/mama stb. után hirtelen a család első emberéből a család utolsó embere lesz, megtűrt, kinézett idegen, a saját otthonában. Milyen sokszor hallottam már ezt! Ő jár dolgozni, ő nem pihenhet, neki idegőrlő a fél éjszakás sírás, és a pelenkák és partedlik száradnak a zoknijai helyén, rá már nem mos senki, nem főz senki, csak tejbepépek vannak a konyhában. Hát nem tudom, nem mindenki viseli hosszan. A fontoskodó, tevékenykedő anyós meg a feleség mit sem vesz észre ebből, a férfire csak az hárul, hogy hozza a pénzt, ne igyon, ne dohányozzon, vásároljon be és legyen csendben. Ezt némi túlzással írom, persze. Szóval, a sok korai válás egyik lelki oka lehet.

De az ember fejlődik, tanul. Negyedik gyerekemnél, kislányomnál már más volt a kezdet, más volt a vég is. Anyukával terhestornára jártam, ültünk együtt zokniban a szőnyegen, szuszogtunk és huhogtunk, emelgettem, tényleg együtt készültünk fel. Ez már apás szülés volt, ott fontoskodtam én is, törölgettem a homlokát, itattak apró kortyokkal, suttogva beszélgettünk, együtt lélegeztünk, fényképeztem, megfoghattam a meleg, véres babát, rátehettem az anyukájára, együtt csináltunk sok-sok mindent, sétákat, etetést, pelenkázást, büfizést, ringatást, a fürdetés csak az én dolgom volt, semmi anyós, semmi mama, és íme, sokkal, de sokkal több közöm van a kislányomhoz, nem is mennék el innen többé sehová és itt a mese vége, fuss el véle!