Melyik az ártalmasabb egy gyerekre nézve?

Nemrég olvastam ezen az oldalon egy kérdést, amiben a kérdező a szüleit hibáztatja azért, mert kapcsolatfüggőség jeleit tapasztalja magán és szerinte az az oka ennek, hogy kicsiként sokszor egyedül hagyták a szülei fél órákra és hagyták sírni, szerinte nem mutatták ki felé megfelelően a szeretetet. Én személyesen pont az ellenkező példát látom, a testvérem gyereke (1,5 éves) agyon van babusgatva, együtt élnek a nagyszülőkkel, így a gyerek születése óta kézről kézre jár, napi 20 percet nincs egyedül összesen. Ennek az az eredménye, hogy percre pontosan mindig ott kell lennie valakinek vele, különben ordít, hisztizik, mindig körülötte kell forognia a világnak (pl még beszélgetni se tud mellette két ember, mert akkor is üvölt). Másfél éves, de a játékait nem használja, ami szerintem káros hatással is van rá, semmi készségfejlesztő játék, semmi, csak egész nap az emberekkel akar lenni, semmi más nem köti le. Annak idején, ha nem az anyja cipelte és sírt, akkor felvette a nagyapja vagy nagyanyja mondván "nézd, milyen gonoszak, hagynak itt sírni téged"...

Szerintem a kisgyereket ennyi idős korban nyugodtan egyedül lehet hagyni, nem értem, ha elmegy az anyja fürdeni 10 percre, miért nem maradhat egyedül a járókában. Nem értem, ennyi idős gyerek már miért nem tud eljátszani a korához illő játékokkal, miért nem kötik le a játékok, miért csak az emberek. Szerintem jó, ha egy kisgyerek megszokja, néha igenis egyedül van és le kell foglalnia magát egyedül is. Bevallom, ha az én gyerekem hisztizne úgy, mint a testvéremé, leraknám a ház másik felébe a járókába és otthagynám negyed órára, tanulja meg, hogy nincs folyamatosan körberajongva 0-24-ben. Szerintetek melyik a jobb egy gyereknek? Mitől lesz "lelki sérült", a folyamatos babusgatástól vagy attól, ha közben egyedül hagyják, még ha sír is tőle?