Vállalnátok úgy még egy babát, ha a nagyobb gyereketek kifejezetten nem akarja?

Köszönöm a válaszokat.

Félreértettél kedves utolsó válaszoló, nem annak a válasznak örültem, hogy ne szüljek, hanem annak, hogy valaki nem azt kezdte firtatni, találgatni, feltételezni, hogy MIÉRT nem akar a gyerekem kistestvért (biztos zsarnokká neveltem, biztos nem foglalkozom vele, biztos kivételezek a kicsivel, képes vagyok 5 évesen oviba járatni, stb.) hanem csak a kérdésre koncentrált, hogy más megfelelőnek tartaná-e ezeket a körülményeket az újabb gyerekvállaláshoz.

Volt, aki azt írta, hogy akkor is szülne, ha a nagyobb gyerek nem akarná, de azt is hozzátette, hogy "mert nála nem a gyerek irányít". Ezzel burkoltan vagy nem burkoltan azt is kifejezte, hogy nálunk bezzeg igen. Egy mondatból szűrte le ezt, teljesen látatlanban, ismeretlenül. Erre így nem tudok adni, mint tanácsra, mert nem tapasztalatból vagy abból ered, hogy beleképzelte magát az illető a helyzetembe. Ha viszont valaki azt írta volna, hogy igen, szerinte nyugodtan vállaljak még egy babát a fiam érzései ellenére, mert ő például hasonlóképpen tett, és a végén az idő és a tudatos nevelés, odafigyelés megoldotta a kezdeti ellenérzéseket, az egészen más lett volna.

De minden választ köszönök, az ítélkezőeket is, azokból is tanultam, és azokat különösen, amelyek tényleg segítő szándékúak voltak.

Kedves 15-ös, ez egy más szempont és biztosan igazad is van.

Az a nevelési elv, amit manapság kötődőnek vagy válaszkésznek neveznek, kétféleképpen sülhet el: "tankönyvi" esetben az a kisgyerek, akinek minden testkzelség iránti igényét kielégítik pici korában, nem érez hiányt és megelégszik, amikor eljön az ideje, biztonságosan kötődve le tud válni az anyjáról. Ezt látom a lányomon és még sok más ismerős gyereken is.

Ha pedig olyan típus, akkor a sok sem lesz soha elég, ilyen a kisfiam.

Mivel ADHD-s, jártunk pszichiáternél, pszichológusnál is nem egyszer. Szerintük nem azért lett anyás, mert hordozva, sokáig szoptatva, együtt aludva, sok időt együtt töltve neveltük, hanem valószínűleg ha mindezt nem kapta volna meg, az ő alapvető személyiségével annyi sérelmet és hiányt élt volna meg, hogy most szorongó, a közösségbe beilleszkedni nem tudó gyerek lenne. Az igazságot sosem fogjuk megtudni, mi lett volna, ha......

Ha más szülők más jellegű neveléssel más eredményt értek el, az sajnos még nem jelenti azt, hogy ugyanúgy nevelve a mi egészen más típusú gyerekünk is olyan lenne most, mint amilyen az övék lett...........

Még csak annyit, a félreértések elkerülése miatt, hogy a kistestvérről nem kérdeztük meg, eszünkbe sem jutott. Egy ovis társának született nemrég kistestvére, és a fiam mondta, hogy de jó, hogy neki nem lesz több. Erre kérdeztünk vissza, hogy miért gondolja, hogy nem lesz, és hogy ezek szerint nem akarná....

Én tényleg nem érzem azt, hogy ha tudok egy tényről, a fiam érzéseiről jelen esetben, és ezt is mérlegelem egy döntés előtt, az az ő egyenrangú szavazatával lenne egyenlő, pláne nem az ő döntése helyettünk. Én döntök és a férjem. Azt nem nagy kunszt mérlegelni, hogy anyagi vagy fizikai síkon hátrányba kerül-e egy már meglévő gyerek, ha tovább gyarapodik a család. Aki például azért nem szül, mert a másodiknak/harmadiknak már nem tudná finanszírozni az egyetemet, az teljesen elfogadott, legalábbis itt a GYK-n. Aki azt mérlegeli, hogy a gyerekre lelkileg-érzelmileg milyen hatással lenne ugyanez, az átadta a döntést a gyerek kezébe....ezzel nem értek egyet.

Kedves Utolsó válaszoló, ezt tényleg nem volt jó még olvasni sem, kivéve a tanácsaidat, nagyon hasznosak mindenkiszámára szerintem!

Magamba néztem, van, amit elkövettem, van olyan hiba, amit szerintem nem. Sosem kértük, hogy szeresse a húgát, amikor ő is vissza akarta küldeni a kórházba, nem szidtuk meg érte, a mai napig nem szidom meg azért, ha azt mondja, utálja, hanem visszakérdezek, hogy haragszik-e rá, mert vele is foglalkozom, a válasz igen, és ezt megértem és elfogadom. Nem engedem a kicsinek, hogy lerombolja a várat, legót, akármit, de a nagynak sem, hogy kitépje a kicsi kezéből a játékot, hanem kérje el. Akkor szoktam beleszólni a "vitáikba", ha látom, hogy a következő szint az lenne, hogy a fiam megüti a kicsit. Azt nem engedem. A kicsi egyszer csapta meg a bátyját, őt is ugyanúgy megszidtam érte, és persze elmagyaráztam, hogy nem szabad, neki se, másnak se..

Soha nem kértem, hogy vigyázzon rá, de olyan volt, hogy megkértem, hogy szórakoztassa kicsit, például pelenkázás közben.

Az oviból a hazafelé út, beszélgetés, az esti meseolvasás és bújás csak vele megvan akkor is, ha kint a kicsi sír apukájával, az csak a miénk.

Okos enged, szamár szenved - ez sajnos elhagyta már párszor a számat, amikor fiam újra és újra elvett valamit a kicsitől, aki azt az erőfölénnyel szemben nem tudta visszaszerezni. Majd erre jobban odafigyelek.

Soha nem mondtam, nem is gondoltam olyat, hogy a kicsit jobban szeretem mindenkinél, sőt, mindig úgy beszélek a szeretetemről, ami köztük és apukájuk között is egyenlően megoszlik, mert tényleg ezt érzem.

Az igaz, hogy meg kell osztozni például édességeken, de oda-vissza, ha a kicsi kap valamit, ő is ad a nagynak.