Jobban szeretem a lányomat, mit tegyek ezzel a helyzettel?

Azt tudni kell, hogy a fiam mindigis nehéz természet volt. A terhességem is problémás volt, pokoli volt a szülés, utána a szoptatással szenvedtünk hónapokat. Közben jött a hasfájás, a nemalvás, az, hogy sehová nem tudtunk vele menni (vörös-lila fejjel ordított a babakocsiban, az autóban, az összes hordozóban 10 perc után, lehetetlenség volt vele kimozdulni). Míg a párom elszabadulhatott itthonról, én nem tudtam, mert egyszerűen nem volt ember, akinél megnyugodott volna. Hiába volt itt anyukám már az első itthon töltött napunktól napi szinten, nála sem. Az apjánál sem. Csak én én én. Ha kikerültem a látóköréből, mert mondjuk enni szerettem volna, vagy mosdóba menni, üvöltött. Nyugtattak, hogy majd ha fél éves lesz elmúlik, vagy majd ha beindul a mozgásfejlődés, vagy majd ha elindul. De nem, ez csak rosszabb lett. 2,5 évesen még 3-4x ébredt éjszakánként, a hisztik, sírások mellé jött az, hogy akaratos nagyon. Bánt, harap, karmol, ha valami nem úgy van, ahogy ő szeretné. Bármit kérek, az vagy "nem hallja meg", vagy direkt az ellenkezőjét teszi. És már látom a tekintetén, mikor sunyi, olyankor legszívesebben bevágnám a szobájába... És ez a baj, hogy próbáltunk már mindent. Voltunk jutalmazó kedves szülők, akik mindent öleléssel, kedves elmagyarázással próbáltak helyrehozni. Szigorúak is voltunk, akik játékelvétellel, kisszékre ültetéssel, szobába küldéssel, program megvonással büntettek, de ugyanúgy folytatta. 5 éves, de már sokszor csak ráhagyok mindent.

A lányunk 7 hónapos, és vele már most azt érzem, hogy sokkal könnyebb minden. Nem szenvedtem a terhesség alatt, a császárból is extra hamar felépültem. 3 hetesen már 7 órát aludt egybefüggően, és azóta is ha lesszük este, alszik reggelig. Tudok vele menni tényleg bárhová, legyen szó étteremről, kávézóról, vagy hosszabb autóútról, legutóbb még fodrászhoz is jött velem. Edzeni is mindig viszem, ha délelőtt megyek. Annyira szeretek vele lenni, nem érzem tehernek. Egy kis mosolybomba, nagyon ritkán van úgy, hogy sírna, vagy dünnyögne. Jókedvűen ébred mindig, a fiamnál minden ébredés katasztrófa volt, mert ha nem voltam ott éppen, mikor kinyitotta a szemét, akkor 20 perc sírás következett... Ráadásul olyan "csajos" kislány, mindenkit levesz a lábáról. Sokszor érzem azt, mikor jön a délután, és megyünk a tesóért az oviba, hogy "úristen legyen már holnap reggel", meg amikor bemegyünk és jön oda, akkoris várom, hogy na mikor jön az első hisztihullám. Magamon is érzem, hogy sokkal feszültebb vagyok, nem olyan, amikor csak a picivel vagyunk együtt. Így nem élhetünk, ez nyilvánvaló. De fogalmam sincs, hogy oldhatnám meg ezt...