Érzed úgy néha, hogy mióta gyereked van vége az életednek pedig tervezett gyerek volt?

Huhh, hát én voltam a 3. válaszoló. ("Elmúlik.")

Azt hittem, egy pár hónapos babáról van szó.

Nekem 5 éves a fiam, már rég nem érzem, hogy ne lenne életem. Valami nem jól működik nálatok szerintem: apukára hagyd néha a gyereket, ha pl sportolsz, barátokkal találkozol vagy ilyesmi. A másik, hogy egy ennyi idős gyereket már meg kell tanítani, hogy egyenrangú a szülőkkel, akiknek szintén vannak igényeik. (Csendben lenni, olvasni, nyugodtan főzni, pihenni, stb.) Nem körülötte forog a világ.

Ebben az időszakban, ha apuka nem dolgozik estig se megy vele sokra. Az én férjem mindenben segít, de így is a falramászok már a gyerektől, imádom, szeretem, olvasok, mondókázok, játszok, de teljesen ki vagyok már tőle, hogy folyamatosan ezt kéne csinálni, ha véletlen békén hagy végre, akkor is folyamatosan beszél, meg csak épp nyissam ezt ki, csak épp adjak ezt vagy azt. Valamibe belekezdek befejezni biztos nem tudom csak úgy, mert 5x jut eszébe valami. És akkor ez még jó, mert nem elkezd hisztériázni, hogy üljek oda vele, mert olyan is van. Olyankor legszívesebben kiugranék már az ablakon. A szaros járvány miatt sehova menni nem lehet, a férjem munkaideje alapból normális, de mire hazaér így is tök sötét van, itthon hiába van el vele, attól is ki vagyok már, hogy egy kva perc csend nincs egész nap, hogy a gondolataimat rendezzem. Játszótérre már nem lehet menni ilyenkor, hogy elvinné egy kicsit miután hazaért, mert a gyerek full sötétben nem akar, meg értelme sincs sok, mivel olyan sötét az összes játszótér mint valami kilométer mély barlang, annyi esze senkinek se volt, hogy egy kva utcai lámpát baccon már a játszótér közepére is, hogy esetleg azok a szerencsétlen gyerekek délután négy után is lássanak valamit az év kb. negyedrészében. Már nem alszik délután, annyi sincs, hogy végre akkor csend van egy kicsit. Éjszaka is egyre kevesebb alvással beéri. Férjem hazajön, beszélgetünk, abba is beleszól, belebeszél, mert ő játszani/olvasni fszom tudja mit akar csinálni valamelyikünkkel. Sokszor hosszú ideig csak a férjem az egyetlen felnőtt ember, akivel beszélgetek is, de még ezt se akarja hagyni. Komolyan mondom úgy érzem, hogy legszívesebben megölném magam, annyira nem látom, hogy mikor lesz már ennek vége. Én így minden vagyok, csak boldog nem. Ki vagyok égve, elegem van az egészből. Sajnálom a gyereket miatta, de nem tudom mit csinálni. Terápia jó lenne, biztos segítene a lelkiállapotomon, de hogy? Állandóan itt van a gyerek, sehova se tudom elpaterolni, max. hétvégén tudja elvinni az apja, mert akkor ugye itthon van még világosban, aztán elviszi játszótérre, mászkálni, de akkor nem rendel senki. Munkaidőben meg hogy beszélgessek a pszichológussal? Úgyhogy közben kis milliószor hozza a játékot, könyvet, hogy ő éhes, de csak 4 falatot eszik, aztán 20 perc múlva megint elkezdi, hogy neki ez meg az kell enni... Ha nem lenne ez a nyamvadt járvány, már beadtam volna legalább délelőttre valahova, bár csak jövő szeptembertől lenne óvodaköteles, de én már tényleg teljesen ki vagyok ettől. Nem vagyok a tévének se híve, de már bekapcsolom és lerakom a tv elé, csak hagyjon már békén, de azzal se megyek semmire, mert akkor ha hagyom neki nézni egyrészt aznap még kevesebbet alszik, meg elkezd hisztizni, hogy másik részt akar, nem is értem, hogy melyiket, de ez se jó, az se jó a másikat, amibe a nem tudom én mi van, de amire azt gondolom, hogy az, az nem az, már a tv-be is legszívesebben belebasznám a távirányítót, hogy nem igaz már..

Mindemellett nyilván szeretem a gyerkem, nem rossz neki velem, mert megemberelem magam, de én már olyan szinten ki vagyok ebbe az egészbe, hogy hihetetlen. Nem véletlen mondják, hogy a gyerek feleveléséhez egy falu kell. Vekerdy is megmondta, hogy az teljesen természetellenes, hogy egy anyuka maga csinál mindent és egésznap otthon ül a gyerekkel. De hát így élünk, most meg a járvány miatt méginkább. Lehet mondani, hogy apuka így úgy, de hidd el, van mikor már az egész napos pesztrálás annyira kikészíti az embert idegileg, hogy nem sokat segít már az, hogy délután átveszi a gyereket az apja, főleg, ha ugyanúgy ott van közben. Ja persze, menjek én el otthonról. Hova? Üljek egy parkba a padon? Vagy menjek a boltba? Kb. ennyi lehetőség van. Persze, lehetne erőltetni hátha van valami "edzés" vagy valami szar, hogy kikapcsolódjak legfeljebb elkapom a koronavírust, és hótt betegen taposhatom a mókuskereket, mert egy ekkora gyerek azt se fogja fel, hogy az anyja félholt és nem bírja.

Érdekes, hogy mennyire szidják folyton azokat akik bölcsibe merték adni a gyereküket, de szerintem az még mindig jobb, mintha oda jutnának mint a 25-ös.

A pszichológusom azt mondta, hogy csak akkor vagyok terhelhető, ha néha kipihenem magam. 25-ös, az nem megoldható, hogy apuka kivesz egy szabadnapot, te meg egész nap elmész otthonról, és azt csinálsz, amit akarsz? Vagy kifizettek egy bébiszittert, és együtt elmentek valahova?

Amúgy van benne valami, amit a 24-es ír. Egy babánál nyilván fontos, hogy az ő igényei folyton ki legyenek elégítve, de ha már nagyobb, akkor álljon be ő is a sorba. Én úgy nőttem fel, hogy én alkalmazkodtam a szüleim életritmusához, nem ők az enyémhez. Sokaknál pedig szerintem a farok csóválja a kutyát, tehát folyton a gyerek után mennek, mert félnek, hogy attól mert még nem minden pillanat az amúgy már nagy gyerek igényeinek kielégítéséről szól, akkor a külvilág rossz szülőnek fogja őket gondolni.

Ha állandóan rohantok minden indokolatlan hisztijére, sose lesz képes megnyugtatni magát. Egyszer a 11 hónapos fiam nem volt képes abbahagyni a hisztit, hiába csináltam vele bármit, aztán mondta a férjem, hogy hagyjam egy kicsit a szobájában magában, aztán 5 perc múlva megnyugodott. Nem vagyok azon az elven, hogy a gyerek oldja meg magának a gondjait, és les.zarom hogy mi van vele, de ha már semmi nem használ, és jönnek a földhöz verem magam hisztijei, akkor bizony én nem leszek ehhez közönség, olyankor majd beteszem a szobájába, (nem bezárom, ajtó nyitva van) előbb-utóbb úgyis elfárad, és szépen elfoglalja magát.

26# előfordul, de az egész járvány miatt meg van borulva a munkarendje. Igazából én is főként a járvány óta borultam meg ennyire, amúgy nagyon jól tudunk mi működni együtt. Nyilván függ attól is ki hol lakik stb. de nem is nagyon van hova menni, mit csinálni emiatt a szar miatt. Mi odafigyeltünk az ajánlásokra, előírásokra, de megmondom őszitén valahol már bánom. Nem mentünk nyaralni se ide, se oda, pont azért, hogy ne legyen ez, mint ami most van. Erre tessék. Sokra mentünk vele, úgyis ez lett a vége, legalább a nyarat ki kellett volna élvezni. A férjem van, hogy kivesz szabad napot, viszont az éppen arra elég, hogy a víz felett maradjak, mert - pont a járvány miatt egyre többen esnek ki tőlük, így pl. most már nem tud kimaradni abból, ha őt úgy osztják, hogy két-három hétre ne legyen itthon. Na az aztán fincsi. Nem fog ezért munkahelyet váltani, mert ez egy nagyon jó munkahely, szereti csinálni és nagyon jól fizet és normális esetben sok szabadideje van, nagyon rugalmasak tudnak lenni stb.. De a járványhelyzetben másként működnek a dolgok. Ahogy most a gyereknek nem lenne beszoktatás se és különben is folyton bezárnak, karantén van, egy takonnyal nem mehet be az ajtón, szóval ő is itthon van. Senkinek se jó így, de ez ellen nem tudunk mit csinálni, csak reménykedünk, hogy vége lesz már. Most, ha úgy nézem még szerencsés is vagyok, mert én "csak" idegbajos vagyok, de egy rakás másik anya ismerős sokkal nehezebb helyzetben van, mert még a férje is egy gyökér és semmit se segít, sőt csak nehezíti a dolgát. Hát én nem tudom ők hogy bírják, mindig gondolok is rá, hogy mit rinyálok én, min vagyok úgy kiakadva...

Arról nem beszélve, hogy másnak ez se megoldás, ha MOST van ki, hogy cseréljen munkát a férje, mert amennyi munkanélküli lett és lehet még lesz is, szerintem sokan örülnek, ha legalább biztos helyük van, nem még úgy van vele, hogy megkockáztatja, hogy legalább a pénz miatt is idegbetegek legyenek. Na mindegy, majd lesz valami.

Én nem ítélem el azt, aki bölcsődébe adja, amúgy. Az igazság az, hogy nagyon jó, ha otthon van a gyerek, én tényleg őszintén hiszem, hogy jobb neki, DE ehhez kellenek feltételek is. Nevezetesen, hogy legyen meg az a támogató közeg, a rendelkezésre álló segítség, aki RENDSZERESEN, megbízhatóan, tervezhetően(!) levesz az anya válláról terhet és elviszi a gyereket. Különben belerokkan. Van olyan barátnőm, aki az egész családtól azt hallgatta, hogy be ne adja a gyereket, jaj szegény, két évesen stb. De az összesből amelyik járatta a száját egy sem állt soha oda, hogy figyelj, akkor egy héten egyszer elviszem fél napra, hogy kiszellőztesd te is a fejed. Max. átugrottak hozzá egy-két órára traccsolni, meg "gyönyörködni" a gyerekben, hogy legyen egy kis társasága és ennyi. Senki sem segített neki úgy normálisan, de azt tudták fújni, hogy hogy adhatja a gyereket bölcsődébe. A saját szellemi épsége miatt muszáj volt neki. Van, ahol az is kevés, ha apa besegít. Hisz, ha azt nézem, akkor kettesben ugyanúgy nincs semmi programjuk, idejük egymásra. Meg hát, sokszor az is annyi, hogy amíg a gyerekkel van, az anya csinálja a házimunkát. Nem azért, mert elvárja a férje, hanem azért, mert különben nincs megcsinálva. Ugye a gyerek apja se tud egy seggel két lovat megülni, amíg az egyikbe segít, addig a másikkal nem történik semmi magától. Na mindegy, nekünk működött a dolog, de amióta bejött a járvány azóta egy katasztrófa az egész.

De akkor tulajdonképpen nem is a gyerekkel van a baj, hanem a helyzettel. Sajnos ez most mindenkinek a nehéz valamilyen szempontból. Mi anyagilag kerültünk kicsit padlóra, főleg hogy én még nem dolgozom, de gondolkodunk a megoldásokon. Nyilván nem máról holnapra fog megoldódni. Kitartást, előbb-utóbb visszarendeződik minden a régi kerékvágásba :)

(Ezen a bölcsi dolgon én is ki tudok akadni, senki sem lát bele teljesen a másik helyzetébe, nincs joga elítélni, és semmi köze hozzá, hogy ki miért adja bölcsibe a gyerekét. Nekünk az anyagiak miatt muszáj, sajnos.)