Van itt olyan, aki megbánta a gyerekvállalást?

Nálam fordítva történt minden. Nagyon szorongtam a gyerekvállalás miatt. Előtte egy bizonytalan valaki voltam. A munka is elszaladt mellettem.

Kétségeim voltak, hogy jó anya lennék, de a férjem nagyon akart így legrosszabb esetben is volt egy szülője, aki szeretni fogja.

Aztán megszületett... és most azt mondom, hogy bár előbb vállaltam volna! Sokkal összeszedettebb lettem. Magabiztosabb. És igen élvezem, hogy a gyerek mindenre jó kifogás.

Talán az egytlen rossz, ami van benne az alváshiány.

Sokat segített anyósom, hogy a picúrral egymásra találjunk és én kompetens szülő lehessek.

Sajnos anyámmal fasírtba vagyok, így rá pl. nem számíthatok.

Az elején sokszor éreztem így, de mivel tudtam, hogy lesznek nehézségeim, így készültem előre. Nem, nem azért, mert megbánnám, hiszen felelősségünk teljes tudatában hoztuk meg a döntést, hogy babát szeretnénk... hanem mert egyszerűen csak tudom, hogy nehezen alkalmazkodom az újdonságokhoz, főleg ha az új döntéshelyzeteket, feladatokat hoz akár az éjszaka közepén is. Önzőnek tartottam magamat ehhez már a fogantatás előtt is. Csomó videót megnéztem ezzel kapcsolatban és tulajdonképpen arra jutottam, hogy tényleg minden agyban dől el. Egyszerűen fel kell dolgozni, hogy ez a baba, már kettőnk része. Nincs olyan, hogy nélküle. Ezen felül pedig ahol szerintem sokan hibát követnek el, az az, hogy mindent a baba alá és mögé helyeznek. Ez egy szabadelvű nőnél/párnál nem működik. Mi próbáltuk úgy felfogni, hogy igen, itt egy kis lény, akinek igényei vannak és azokat ki kell elégíteni, de mi attól még nem szűntünk meg párként és egyéniségként létezni, élnünk kell ugyanúgy az életünket. Átalakultak a dolgok, de hűek maradtunk önmagunkhoz. Ugyanúgy eljártunk nagyokat sétálni, kicsiket kirándulni, hosszú hétvégézni, aztán már külföldi hétvégézni is, mint korábban. Macerásabb, de erőltettük, mert úgy éreztük, hogy neki kell integrálódnia a mi életünkbe és nem nekünk teljesen alá rendelni magunkat. Így pedig kialakult egy olyan balansz, ami által kimondhatom, hogy egy család lettünk. Nem egy idegennek éreztem már, aki "közénk tolakodott" és aki miatt fel kellett adnom önmagam, hanem egyszerűen beledöglenék, ha vele valami történne, vagy oda kellene adnom valakinek végleg. És tudod mi a csoda? Azt látni, hogy ahogy nő, ő is élvezi azokat a tevékenységeket, amiket mi szeretünk, tehát már amiatt sem kell aggódnunk, hogy ez valamiféle "beleerőltetés". :)

Térjetek vissza a lehető leginkább a régi életetekhez, amibe megpróbáljátok beleintegrálni őt is, hátha megjön a család érzése.

Az a helyzet, hogy az életed már akkor sem lesz nyugodt, hogyha összepakolsz és hátrahagyod az egész szituációt. Volt ilyen nő a családunkban. Vélhetően a legjobbat tette a gyerekével, mégis elképesztő megvetés járta körül, amiért képes volt egy ilyen pici (3 éves gyereket) elhagyni, otthagyni az apjával. A sors érdekes fintora, hogy született később másik gyereke. Hogy lehet így új életet kezdeni? Tudva, hogy leléptem és soha nem néztem a gyerekem felé? Teljesen tiszta lappal lépek újra egy pasas mellé? Újra gyereket vállalok?

Ne haragudj, de aki 26 évesen még nem tud önállóan döntést hozni a párjával, mert nem vált le a családjáról, annak fel kéne ismernie, hogy még maga is gyerek, és nem tönkretenni egy ártatlan ember életét. Nyugodtan lepontozhatsz, attól én még megvetem az ilyen "embereket". Lehet itt anonim jópofizni, de te is tudod, ha a való életben ezt így előadnád, az emberek többsége minimum leköpne. (Nem csak téged, a pasi se különb.) Amúgy a válaszok valószínűleg azért ilyen hízelgőek, mert a fele chieldfree, imádnak itt, a gyerekvállalás topicban nyüzsögni.

#32

32# Empátiáról hallottál már? Tudod, amikor próbálod beleképzelni valaki helyébe magad, hogy mit érezhet, amikor látható mód segítségért kiált, esetleg megpróbálod átgondolni a saját életedet és meglátni benne, hogy te vajon gondoltál-e valaha ilyenekre? Akárcsak egy fél percre is...

Ma az a társadalmilag elfogadott, hogy pofánkat befogjuk, mert az anyaság szép, az anyaság jó, az anyaság rózsaszín vattacukros csillámpóni hányás... és ha valaki ki mer állni és azt meri mondani, hogy NEM az, akkor azonnal megkövezik. Te most ezt teszed. Szíved joga, de ezzel most segítettél? A te lelked jobb lett, mert leköptél valakit, ahelyett, hogy megpróbálnád jobb belátásra bírni esetleg valamilyen HASZNOS tippel?

Azt valószínű már a kérdező is tudja, hogy mit kellett volna máshogy tennie néhány éve. Hogy ezt alpári módon az orra alá dörgölöd arc nélkül, hatalmas újdonság, gondolhatod... :D Emberségből jeles! Igazán előremutató, jó problémamegoldó készségre vall. Igen, én is elítélem azt, aki nem vállalja a felelősséget a tettei következményeiért, de attól még megpróbálhatok ezen tény mellett normális hangvételű választ adni, nem?

#37! Igen, belegondoltam. Nem, nem gondoltam egy másodpercre se ilyenekre, mert itt nem arról van szó, hogy csalódott, mert az anyaság nem csillámpónis hányás. Összefoglalom neked röviden: Anya azt mondta szüljek. Jó, akkor szülök. 2 év múlva: Jaaaaj, mégse kell, inkább visszaviszem.

Ez mi??? Nem egy pár cipőről beszélünk!

Hasznos tippet akarsz? Tessék:

Drága Kérdező! Adjátok örökbe a gyereket. Nálatok csak jobb szülőket kaphat. Nektek meg lehet tovább bulikázni. Mindenki jól jár😉

Kérdező, tényleg jobban járna ha örökbe adnátok.

Én sokszor érzem azt hogy megbántam, nem is tartom magam jó anyának. De bele sem tudok gondolni hogy más nevelje, én teljesen össze törnék.

Nálunk az a legnagyobb baj, hogy férjem egyáltalán nem olyan apa mint amire számítottam. Tehát kb egyedül nevelem attól függetlenül hogy együtt élünk, én ezért érzem soknak. Az sem segít hogy a kislányunk nagyon nehéz természetű,ehhez jött a dackorszak.

Napi szinten ülök le a fürdőszobában sírni hogy nem bírom tovább, de azt tudom hogy jó életet szeretnék neki, ezért össze szedem magam.