Szülők, mai fejjel vállalnátok gyereket?

30

Hát persze. Névvel-arccal meg majd pont megmondja, hogy megbánta.

Ez a kivétel nélkül is ordas nagy kamu. Sokan csalódnak a gyerekeikben.

És valószínűleg ha ilyen harcos amazon vagy, akkor nem fogják neked mesélni az élményeiket azok, akik nem bánták meg.

"Nincs olyan, hogy egy szülő megbánja a gyerekvállalást."

Ez egy piszok nagy hazugság. Maximum kevesen vallják be, pláne valami vérmaminak, aki szerint a szaporodás az élet egyetlen értelme. Még mindig megkövezik azt verbálisan aki ki meri mondani, hogy gallyra ment az élete a gyerekvállalással.

Nekem a legjobb barátnőm többször elmondta, hogy bánja. Én nem akarok, mindig mondja nekem is, hogy "jól is teszem, hogy nem vállalok, van eszem".

Szereti a gyerekét, de ha újra dönthetne, ő biztosan nem vállalna.

Én pedig gyermekvédelemben dolgozom, csupa abuzalt, családból kiemelt gyerekkel.

Itt nem sokan beszélnek szeretettel a gyerekeikről. Most akkor mi van kedves idősekkel dolgozó válaszoló, hogy van ez a "soha senki nem mondana ilyet" dolog?

Nem a gyerekvállalást bántam meg, hanem az időzítést.

27 évesen szültem. 1 gyereket terveztünk.

Ha mai fejjel újra kezdhetném, várnék 33 éves koromig, mert a korosztályomban 2 típus létezik: a nagycsaládos, mártír anya, akivel semmi másról nem lehet beszélni csak a gyereknevelés nehézségeiről, vagy a 30-40 éves partyarcok, akik igazából élik a spontán kis életüket, buliznak hajnalig, azt hiszik, hogy egy zsebkutyát ugyanolyan nehéz és fárasztó nevelni, mint egy gyereket, közben pedig reménykednek, hogy valamelyik átbulizott éjszakán megfogan náluk is a baba. Ők nyilván sokkal szabadabban mozognak, mint a nagycsaládos társaik.

Én valahogy úgy érzem, hogy a kettő között ragadtam. Szeretem a gyerekemet, szívesen járok vele gyerekprogramokra, de jól esne egy-egy nap csak ledögleni a tévé elé és nem csinálni semmit.

Idősekkel dolgozó! Az idős emberek persze hogy a gyerekekükről beszélneky mert mindnek van, fent említett okok miatt. Jellemzően más nincs is az életükben, a 70évesek nem arrol fognak beszélni, hogy milyen érdekes életük volt. Házasság, gyerek, aztán azt kellett szeretni mert az volt.

Számomra is kvára kiakasztó, amikor a 60pluszos kollégák csak erről tudnak pofázni, meg nyomják a napi 6db unokás képet, amin el kéne ájulnom, holott a gyerek úgy néz ki mint egy ráncos eltorzult rózsaszín képű öregember, haj nélkül.

Hát nehéz a napi 6.képre is rámondani, hogy jajdecuki.

Persze, ezért vállaltam az első után még kettőt :)

Nem mondom azt, hogy végig sétagalopp és sosem jutott eszembe mindent hátrahagyva elutazni a Bahamákra koktélt szürcsölgetni egymagam, hogy élvezzem a nyugit és csendet, de ezek csak pillanatnyi kiborulások a részemről, annál nincs (számomra!) jobb, mint mikor szombat reggel kényelmesen heverészünk így ötösben családilag az ágyban, és beszélgetünk, mesét nézünk, akármi. Szeretem a gyerekeimet, a férjemet, azt, akivé váltam általuk. Fárasztó és megvannak a maga nehézségei, de ugyanez meglenne akkor is, ha karrierista lennék vagy valami más, időigényes hobbit űznék.

Nálunk van átmeneti segítség, úgy értve, hogy az egyik nagymama még dolgozik, másik külföldön van, szóval így alkalmanként ha nagyon muszáj, meg lehet őket kérni gyerekvigyázásra, de kb csak a bébiszittert váltják ki, nem az állandó segítséget. Mondhatni csak a férjemmel ketten csináljuk, és még így is azt mondom, hogy ha újra kéne terveznem az életem a jelenlegi tudásommal, akkor is így döntenék.