Mivel hozzam a tudtára, hogy apa lesz?

Igen, tervezzük! Már érzem a jeleket, mint legutóbb is, de még csak most fogok tesztelni, nemvártnál hamarabb szerintem nem érdemes... tehát most csinálom a tesztet. És igen, még külön élünk, de az összeköltözésre van 8 hónapunk, nem?? Addig még akármi lehet. Egyébként 18,5 vagyok, de ennek a kérdésemhez abszolút nincsen köze! Áprilisban vetéltem el, egyébként, csakhogy tudjátok. Tudom, tudom, akkor még hülyeség volt... De ha most összejött, ha szerencsém van, még pont be tudnám fejezni a sulit, ha nem jön közbe semmi. DE! Az életemhez továbbra sincs köze senkinek, nekem pont megfelel így, ahogy van. Ha más egy becsúszottat 16 évesen meg tud oldani, nekem miért ne menne 18 évesen a tervezett?

A kérdésre továbbra is várom a válaszokat.

ÉS... a teszt pozitív! Nem is kellett perceket várni, azonnal látszott, hogy gyönyörű, erős pozitív! :)

Szurkoljatok, délben vagy este megyek hozzá, addig még megkérdezem neki mikor jó. Ha van ötletetek, addig írjatok még!

Majd megfontolom... és megírom utána hogy sikerült.

Fő az optimizmus, nem? :)

Egyébként bonyolultabb a helyzetem, mint amilyennek gondoljátok, szóval.. lenne miért aggódni. De lebeszélni akkor sem lehet.

Am. nem tanyán laknánk szerintem. Otthon, neki van egy háza... Igaz, oda nem szeretnék menni, de karácsonykor hazavisz, tehát esetleg megpróbálkozom barátkozni a gondolattal... bár ott főleg nem tudnám hogy tanulhatnék tovább... De aki akar, az tud, ha meg nem igazán akarok, akkor meg is érdemlem, ha kiszolgáltatott leszek, nem?

Nagyon édes volt!!! Mikor odaértem, akkor ért ő is haza ebédelni. Együtt ettünk, utána ragaszkodott hozzá, hogy ő mosogat el. Közben említettem neki, hogy szeretnék beszélni vele valamiről, de nem figyelt rám, csak mondta a magáét, hogy valamelyik munkatársa mit csinált. Azután, mikor végzett, megkérdezte hány óra van, én azt mondtam nézze meg, ott van valahol a telefonom. Amikor meglátta a háttérképet, azt kérdezte: Ezt mire véljem. Azt kérdeztem mit? Erre ő: Hát ezt. Én: Tudod, mondani szerettem volna neked valamit, csak nem figyeltél. Ő: Ne kezdd megint. Nem csinálhatod folyton ezt... Miért nem törölted még ki ezt a képet?? Én: Szóhoz juthatnék végre? Ő: Elnézést, mit szerettél volna? Én: Mondanék neked valamit, ha biztos lehetnék benne, hogy nem úgy fogsz rám nézni, mint legutóbb. Ő: Miért hozod fel már megint ezt a... témát? - Ekkor megdermedt, majd a telefonra nézett, aztán rám, aztán a telefonra, és újból rám. Letette a telefont, oda lépet hozzám, és kérdő hangsúllyal ennyit mondott: Asszony? Mire én vigyorogva: Igen. Ő: Biztos?? Én: Igen. Ekkor felkapott, megpörgetett, aztán óvatosan letett, és átölelt. Mikor elengedett, könnyes volt a szeme. Azt mondta: Nem leszek megint olyan hülye, mint legutóbb. Esküszöm, soha! Jóváteszem, ígérem. Nagyon szeretlek. - Ezután letérdelt, a hasamhoz bújt, és ezt mondta: Téged is nagyon szeretlek. Mindkettőtöket. És megint könnyezni kezdett. Bevallom, én is. Miután össze-vissza ölelgetett, és megkérdezte mikor megyek orvoshoz, rögtön elújságolta a hírt a kollégáinak, és a főnökének megmondta, hogy akármilyen munkája is lenne aznap, mikor orvoshoz megyek, kikér egy szabadnapot, hogy elkísérhessen. ...

Szóval dúl a szerelem, nagyon boldog vagyok, és ő is. Soha nem fogom elfelejteni a sugárzó arcát, és az örömkönnyeit. <3