A lányom kirohant a forgalmas úton az autók elé, amikor sikerült befogni én nagyon megvertek. Ezt így kellett volna?

"Volt egy szülő, lehet, hogy az is Te voltál 57-es, aki levezette, hogy 1 gyerekkel ő mit szokott"

Biztos nem en voltam, szerintem nem olvastam a kerdesed. Mivel nincs 3 gyerekem, ezert nem tudok neked kiprobalt receptet adni. De biztosan talalnek.

Mert nem gyerekverők. Ilyen egyszerű. Nem hiszek benne ugyan, hogy felfogod, csak udvariasságból válaszoltam, te sem gondoltad komolyan a kérdést, csak provokálni szeretnél. :)

De ne haragudj, nem érek rá egész nap veled foglalkozni, engem várnak a létező gyerekeim. Majd rádnézek, ígérem. Addig pörögj csak, le ne állj! :)

Valaki (talán az 57%-os) azt írta, hogy az erőszak öröklődik a generációk között. Én úgy látom, hogy egy-egy elhibázott nevelési elv vagy azt vonja maga után, hogy az utód pontosan leköveti, vagy pont az ellenkezőjét fogja tenni. A legritkább az, ha megtalálja az arany középutat. Én ezt próbálom tenni.

Írok egy erőszakmentes példát:

Anyámnak sosem engedték levágatni a haját, erre ő nem engedte nekem, hogy megnövesszem. Okultam belőle, nem szólok bele a gyerekeim hajviseletébe, max. tanácsolok valamit. Mert huszadrangú, hogy milyen a hajuk.

Úgy nőttem fel, hogy apám gyakran elvert. Makacs voltam, önérzetes, nagyszájú. Ezt próbálta kiverni belőlem, mert nagyon zavarta, hogy saját véleményem van, és nem fogadom el feltétlenül az övét. Nem lettem lelki sérült, megtanultam a helyén kezelni a dolgot. Még csak nem is gyűlölöm. Azt viszont megfogadtam már gyerekkoromban, hogy sosem teszek ilyet a saját gyerekeimmel.

Aztán rájöttem, hogy nagy különbség van verés és verés között. Nem használom feszkólevezetésnek a gyerekeimet, nem ezzel nevelem őket, de az évek alatt megtörtént 1-1 alkalommal. Máig emlékszem rájuk, és nem érzek bűntudatot.

Az első eset akkor történt, amikor a legnagyobb fiam volt 6-7 éves. Zsúfolt élővizes strand, már pakoltunk össze, apa a mosdóban, én a kicsin cseréltem pelust, amikor eltűnt. Pedig már fel volt öltözve, tudta, hogy indulunk. Hónom alatt a kicsivel rohangáltam a parton, hangosbemondó, vizimentők, csúszda tetejéről távcső, a gyerek sehol. 1 teljes órán át sehol! Már nem voltam józan, esküszöm azt tervezgettem, hogyan halok utána, ha érte valami, amikor megláttam. Egy pléd mellett üldögélt, és azt nézte, hogyan sakkozik két bácsi. Mérhetetlen megkönnyebbülés, hogy megvan, és mérhetetlen düh, amiért ezt kellett átélnem miatta. Akkor kapott először életében. Többször nem tűnt el.

Másodszor 14 évesen kapott egy óriási pofont. Hosszú történet, a lényege annyi, hogy egy srác hónapok óta piszkálta, végül kihívta a fiamat bunyózni a játszótérre. Ő meg nem szólt itthon, hanem ment. Zúzódások a bordáján, ő meg bemosott egy jól sikerültet a srácnak, sajnos arcra, az meg sírva hazarohant a szüleihez. Mire nekem szóltak, addigra már a rendőrök is úton voltak, kihívta őket a másik anyuka. Én érte oda hamarabb, és amikor megláttam a másik fiú fejét, kérdezés nélkül durrantottam le a hatalmas pofont. A rendőrök kifaggatták, mindent elmondott, nem lett feljelentés, a rendőrök annyit mondtak, hogy jutalmazzam meg egy jó nagy pofonnal, én meg mondtam, hogy megvolt. És onnantól támogattam, hogy túl legyen ezen az egészen, átbeszéltük, megértettem az okait, ahogyan ő is az enyémeket, de az a pofon nagyon kellett. Benne volt minden csalódásom, minden félelmem. Megtanulta, nem verekedett többé.

Ez a két ütés gondolkodás nélkül, dühből, de jól irányzottan történt. Nem is keresek rá mentséget.

A kisebbik fiam viszont tudatosan, előre megfontoltan, apjával megbeszélve csaptam kézen néhányszor 3 évesen. Marta a nővére arcát. Körömmel, direkt, véresre, többször. Nyoma maradt. Magyaráztuk, hogy miért nem szabad, hogy fáj a testvérének, hogy csúnya lesz az arca tőle, de mintha a falnak mondtuk volna. Pedig amúgy nem verekedős egyikük sem. Nem maradt más, megvolt a figyelmeztetés is, a következő marásnál rácsaptam a kezére. Józanul, egyet, de azt jó csípőset, hogy fájjon. Kitartott egy hétig, újra mart, újra kapott. 3 alkalom kellett, hogy felhagyjon vele.

Egyik miatt sincs bűntudatom, tudom, hogy akkor szükséges volt. De én is sokkot kapok azoktól az anyáktól (sajnos sokan vannak), akik sziszegve, eltorzult arccal rángatják a gyerekük karját, akiken látom, hogy a saját frusztrációjukat vezetik le a gyerekeiken. Legszívesebben elvenném tőlük azt a kisgyereket. Néhány napja a Tescóban egy anya maratoni bevásárlást tartott a kétévesével. Többször összefutottam velük a sorok között. A gyerek már marhára unta, folyamatosan nyűglődött a kocsiban, sírt az anyja után. Merthogy a sor végében hagyta, ő meg berohangált az árucikkekért. Kúszott bennem a pumpa felfelé, inkább elkerülte a csajt. Aztán egyszer csak láttam, hogy konkrétan pofon vágta a kicsit. Persze üvöltött a kissrác rendesen, "anyuka" meg rezzenéstelen arccal tolta tovább a kocsit, rá sem nézett.

Legszívesebben lerángattam volna a lábáról a csajt, de tudtam, hogy csak rosszabb lenne utána a kisfiúnak. Napokig kísértett az élmény.

Jó hosszú lett, de összegzésül leírnám, hogy annak a pofonnak volt létjogosultsága, ami miatt nem érzünk utólag szégyent. Mert a helyén volt.