Volt olyan pont a gyermeknevelésben számotokra, amit utólag megbántatok, amit visszagondolva máshogy csináltatok volna?

Megbántam:

1. erőltettem a szobatisztaságot

2. nem vittem bölcsibe

Nem bántam meg, de úgy tűnik felesleges volt:

1. rendkívül változatosan evett, tudatosan, mindenféle étellel etettem, hajdinától kezdve, sóskaszósz, spenótfőzelék, rebarbarapüré, kacsasült, nyúlpaprikás, párolt marha, quinoa, tényleg a világon mindent adtam, és szívesen ette. Ma 12 éves és fényevő. Kb. 5 féle ételt eszik meg. :(

2. 8 éves koráig semmilyen kütyüt nem használhatott, max némi tévét nézhetett, vagy mi kapcsoltunk neki számítógépen mesét. Ma gyakorlatilag játékfüggő. :( Ha hagynánk reggeltől estig, estétől reggelig játszana. Fogalmam sincs, mi a megoldás.

Kérdező, én magam gyerekcsoportokkal foglalkoztam -szakmámból eredően- és babysitterkedtem, ha számodra ez is referencia. Kb 21-22 éves koromban adódtak hébe-hóba gyerkőcök, de inkább olyan 25 éves koromtól. Jelenleg 40-es vagyok.

Nem úgy fogalmaznék h megbántam volna bármit is, ilyenre nem emlékszem. Hanem meglehetősen kiforratlan volt a kisgyermekekhez és a gyerekneveléshez való viszonyom még huszonévesen. 30 éves koromra forrottam ki alapvetően.

Természetesen most se vagyok tökéletes, mindig tanulok, tapasztalok valami újat.

Az én sajátságos egyik hibám az volt sokáig, hogy habár nem elkényeztető, nem túlzottan megengedő voltam, hanem nem mertem vállalni az irányítást -ma már tudom, hogy higgadt irányítást is kell alkalmazni, de csak amikor muszáj, a többi esetben pedig hagyni kibontakozni a gyermekeket, mivel a szabályok, korlátok növelik a kisgyermek érzelmi biztonságát, akár a napi rutin-, és nem akartam szétválasztani, mit tehet a gyerek és mit nem, mit irányítok én. (30 éves koromra már higadtan magabiztosabb lettem és mélyült az ebbéli meglátásom is.)

Például, amíg nem találkoztam irányító szellemű óvodással, addig "úgy-ahogy elment" a szelíd magatartásom. Kell is szelídnek lenni tudni, viszont a helyes arányokra még nem éreztem rá, túl szelíden bántam a kisgyermekekkel. Aztán elém került egy irányító szellemű ovis, ráadásul lány, egy csoportban. Folyton rám parancsolt, mit hogyan játsszunk, mit hogyan tegyek. Én pedig megrökönyödtem és "lefagytam". Vele még néhány napig találkoztam a gyerekcsoportban, próbáltam megfelelni neki, de olykor tétovázva, amit ő nem tűrt! Hozzáteszem, a kislány nem rossz gyerek volt, hanem nagyon okos volt már a korához képest, a szülei pedig intellektuálisan jó példát adtak számára, a kislány meg elbizakodott volt. Nem arról volt szó esetében, hogy "ő mindig mindent joban tud", hanem valóban választékos volt a beszéde, valóban okos ötletei voltak stb, csak hát a kivitelezése... nos, mint egy kérlelhetetlen főnök. Mondta is nekem: "te leszel a cseléd a játékban". Hát, mondom, nos... Erre ő: "Nem érted?! Te vagy a cseléd és kész! Majd én megszervezem a játékot! Én vagyok a feleség, te a cseléd, punktum! Lesz egy kutyánk, Buksinak fogjuk hívni és kész!! Na akkor, most pedig bejön Buksi, mondod neki: Gyere ide Buksi! Neeem éééérteeed?! Azt mondtam, mondod neki, hogy gyere be Buksi!!! világos?!"

Kb ez volt a stílusa.

Hát ez a kislány feladta nekem a leckét, lévén a kicsikhez addig mindig szelíd, sezretetteli voltam, de sose irányító.

Azóta megváltoztam, érzem alapjában a helyes vonatkozó arányt. Ma már higadtan közlöm ilyenkor: "nézd, okos ötleteid vannak, viszont akkor játszom veled, ha szépen megbeszéljük, hogyan játsszunk. :)". Ha egy vehemensebb fajta ovis rámordít, hogy márpedig így, meg úgy, akkor higgadtan közlöm: "elmondtam, hogyan játszom veled, addig hagylak, kicsim, magad játszani. Szólj kérlek, ha szeretnél velem. :)"

Erre lefagy az ilyen temperamtnumú ovis, és magába száll általában. Első reakciójuk többnyire, hogy kattog az agya, hogyan vegyen rá a játékra, és visszafogottabban közli: "hát..ö..ö... jóóóvan na! Akkor, hát, eh, na akkor leszel te a cseléd?" Példának okáért. Én meg mondjuk elmondom, hogy tetszik a fantáziád, és hogy eljátszod, amit érzel, játszunk úgy, hogy mind a kettőnknek jó legyen, rendben? :) Én nem szeretnék cseléd lenni, hanem férj, ebben a játékban. :) Erre általában a reakció: "há... hádde...". Én meg higgadt maradok, mert már értem a különféle temperamentum ovis és kisiskolás gyerekek lelki működésének lényegét. Válaszolom ilyenkor, hogy "nos, én vagyok a férj, te meg a feleség szerepet választottad, elfogadom. Gyere, kedves feleségem, hívjuk be a kutyust a Buksit, nézd csak már jön is". Ilyenkor szoktak másodszor lefagyni ezek a kis főnökök, hogy mennyire kedves és magabiztos vagyok, mert ő csak vehemensen tud magabiztos lenni.

Megértem, hogy nekik ilyen a temperamentumuk. Épp ezért nekik a másik végletet kell tanulniuk: milyen a kompromisszum, milyen az, ha ő is tud engedni, és kedvesnek lenni.

Egy példa volt a sok közül, amiből okultam. Én az introvertáltabb, befele fodulóbb gyerekekkel tudok kapásból érzően és értőn bánni. Viszont a kifelefordulóbbak, vezéregyéniségek se jelent ma már gondot. Ők így fejezik ki magukat és élik meg a személyiségüket, ezt is támogatni kell, csak rá kell vezetni az arany középútra, és arra, h sokan sokfélék vagyunk, a másik nem biztos, hogy élvezi az alávetettséget.

Nem akarok kisregényt írni, pedig tudnék, meghagyom a szót a többi válaszolónak is, talán csak a kényes dolgokat említeném még, pl az ovisok a kiválasztó szervekből szeretnek viccet csinálni, van, aki rendre közli, hogy éppen pukizott. Az ő korukban ez természetes. 5-6 évesen már lehet beszélgetni velük arról, hogy ezt nem illik közölni, és ha sulis lesz, közösségben inkább kérezkedjen ki ilyenkor wc-re; vagy amikor magukhoz nyúlnak (maszturbálnak), hagyni

kell, viszont az 5 évessel már jó megbeszélni, hogy szabad ugyan oda nyúlnia, viszont mások előtt nem illik, mert ő már nagy okos ovis. A nemiszervekkel és szexualitással kapcsolatos kérdéseik is kényes témák. Ez mind persze valójában természetes dolog, csak ugye az ovis direktben szokott kérdezni és beszélni, ezt is szoknom kellett.

Az egyik első óvodai tapasztalatom az volt, hogy egy ovis odaszaladt hozzám, hogy "piros a kukim, megnézed? Mert fáj egy kicsiííít!" Eleinte ilyesmikre nem számítotam, pedig értelemszerű. Aztán megismerkedtem a protokollal és az íratlan szabályokkal, nehogy félreértés legyen ilyen helyzetekből, és a legnagyobb természetességgel cselekszem a gyerekek érdekében. A wc -ben legalább két felnőtt megnézni a nemi szervét, hogy kell-e orvos, vagy -enyhe baj esetén- csak a szüleivel közöljük, hogy egy kicsit ott neki bepirosodott (aztán a szülő eldönti, dokihoz viszi-e, vagy kenőcsöt ken rá stb).

Meg hogyan lesz a gyerek, hogy születik meg - ezek is nagyon érdeklik az ovisokat. Meg kellett tanulnom az ő nyelvezetükön erről is beszélni, ami eleinte nem ment.

Meg a 3 évesek csapongása, sokszor fél percig tartják figyelmüket az adott dologra, aztán váltanak. Mire belemerülnék velük a játékba, rögtön más kezdi érdekelni. Ez így természetes az ő korukban.

Kisiskolások között pl meg pl még nehezebbnek tűnt a civakodásukat esetén a moderátori szerepben lennem, megbeszélnem velük, miért vesztek össze (ha már tettlegesséig fajult közöttük). Ovisok között egyszerűbbnek tűnik.

Amit dötőnek tartok az élő tapasztalat, gyakorlat mellett, az a fejlődéspszichológia szakirodalma. Nem bulvár, hanem szakkönyv. A gyakorlatban megfigyeltem, amiket fejl.lélektani szakirodalomból tanultam.

Javaslom számodra, kedves kérdező ezeket:

Dr Vekerdy Tamás gyermekpszichológus vonatkozó szakkönyvei.

Mérei Ferenc - Binét Ágnes: Gyermekpszichológia (Ezt tudod enciklopádia szerűen is használni, nem muszáj pontról pontra kiolvasni.)

Bruno Bettelheim: Elég jó szülő.

És bármit, ami fejlődéslélektani szakirodalom.