Valláskérdés? Ezt miért nem lehet megérteni?

1. Azt mondtam majd késöbb lesz lehetősége választani

2. A tiednek sincs még most lehetősége

Szerintem nem az a probléma, hogy most hogyan neveljük, hanem ha később nem leszünk elfogadóak. Én így látom.

De ha te nem vagy vallásos, így nem élsz vallásos életet akkor a te gyerekednek sincs gyakorlatilag választási lehetősége. Vagyis valószínűleg ő majd annyira akar megtérni, mint amennyire az enyém nem akar majd ateista lenni. Tehát egyformán adunk lehetőséget, csak a két végletből, ennyi.

Az apjának van választási lehetősége természetesen, sőt el is mondhatja a véleményét arról, amit én mondok a gyerekeknek és majd ők eldöntik, így az enyémnek még nagyobb is a választási lehetősége mint a tiednek, hacsaknem (márpedig abból, amit írsz nem valószínű), hogy a te párod vallásos, mert akkor a tied ráadásul 2 helyről kapja az ateista világnézetet.

De meg nem tilthatja, hogy ezt mutassam nekik. Én sem tiltom neki, hogy beszéljen a saját nézetéről, csak ő is az ő szintjükön tegye és ahogy én mutatok toleranciát az ő gondolatai felé, úgy ő is tegye az enyémek felé, akár a gyerekek előtt, akár kettőnk között. Ha én képes vagyok az ő világnézetét elfogadni, akkor ő is tegye ezt, szerintem nem olyan nehéz. Egyébként a hétköznapi dolgokban ez nem okoz gondot, csak ebben, bár nyilván tudom, hogy ez az egyik legjelentősebb, de majd próbáljuk megoldani.

A hazugságot amennyire csak lehet mindig kerülöm, most sem fogok hazudni. A ti válaszaitok előtt nem jutott igazán eszembe a gyerekeim részéről nemleges válasz illetve, nem gondoltam tovább, úgy voltam vele, majd megoldódik az a helyzet is.

Ha nemet mondana (gondolom a nagy kezdené el először), akkor először is nyilván rosszul esne, viszont kontrollálni tudom a viselkedésemet. Igazatok van abban, hogy nem hagynám rá azonnal. Természetesen, mivel a gyerekem és mivel azt szeretném, ha nem fizikai vagy lelki erőszakból jönnének velem, ezért tudatában vagyok, hogy a megfelelési kényszerből maximum annyi lehet, hogy amíg fel nem nőnek addig csinálják, ami szerintem jó, aztán mennek a maguk fejük után. Gondoljátok, hogy ezt nem tudom?

Először is próbálnám, kideríteni, hogy mi az ami azt váltja ki belőle, hogy nem akar már jönni. Ha olyan amin tudok változtatni, akkor természetesen megtenném. Ha viszont valami gyerekes dolog lenne (főleg hogy gyerekek), például hogy van valami a tv-ben, nyilván nem kergetném őket, hogy "márpedig jössz". Mindenkinek van lehetősége arra, hogy esetleg egyszer-egyszer ne legyen kedve jönni, ez természetes. Ha valami olyan dolgom van ami teljesen halaszthatatlan nyilván én sem templomba megyek.

Az, hogy 5 évesen teljesen elforduljon a hittől, pedig számomra elképzelhetetlen, és nem erőszakból, de amit csak lehet elkövetek, hogy örömüket leljék ebben a maguk szintjén.

Olvasva a soraidat, hogy miket nem mondhat a párom, 2 gondolat jutott eszembe. Alátámasztani én sem tudom ennyi erővel a hitemet. Én sem tudom nekik elmondani, hogy én miért hiszek Istenben. Nem tudok arról beszélni nekik, hogy 13 évesen megerőszakoltak, és ha nem hittem volna, talán soha nem lettem volna képes újra, teljes értékű életet élni, teljes értékű nőnek lenni. Nem tudom elmondani nekik, hogy a bátyámnál 5 év alatt kétszer diagnosztizáltak betegséget, először jóindulatút (amit műtétek sorozatával kezeltek), majd rosszindulatút, melyeken már csak a terápiák segíthettek, de a lényeg, hogy egyelőre ismét tünetmentes. Nem tudom elmondani nekik, hogy a nővérem első kisbabája szülés előtt 2 héttel meghalt, és hogy ez milyen hatással volt rám és a nagynénjére, de hogyan segített a hit. Nem tudom nekik elmondani, hogy a nagyapjuknak és a dédnagyapjuknak rosszindulatú bőrrákjuk van, és napról napra az segíthet át és tarthatja az embert életben, ha tud hinni. És akkor még nem is beszéltünk a lelki fájdalmakra és azokról az apróságokról, amik napi szinten történnek, de ők még kicsik és ezeket én sem tudom elmondani nekik.

A másik ami azonnal eszembe jutott a válaszodról, hogy valóban szeretném ha nem így néznének majd a világra, és tényleg megéri, hogy fektetek ebbe energiát, mert nem szeretném, ha majd így tekintenének a világra. Nem szeretném, ha ennyire kilátástalanságban élnének, ha azt gondolnák, ez a vége, ha nem lenne esélyük hinni. Ha még csak nem is reménykedhetnének egy jobb holnapban, egy jobb életben, akár a halálon túli életben.

Én megértem, hogy valakinek a nagy éntudata nem engedi elismerni, hogy van valaki aki felette áll, aki irányítja az életet. Ezt megértem, bár egyet nyilván nem értek. De ez a világnézet mivel is jobb? Mivel jobb ennyire reálisan látni a dolgokat? Miért jobb, hogy nem bízhat valamiben? Miért jobb, hogy csak magára számíthat ebben a világban, nincsen valaki akitől segítséget várhat egy olyan helyzetben amikor azt érzi, hogy megváltoztathatatlan? Miért jobb úgy élni, hogy nem bízhat egy jobb holnapban, jövőben? Miért jobb, ha nem hihet abban, hogy lesz túlvilág, és az ahol most él egyáltalán nem a Paradicsom, ennél még lehet sokkal? Ez miért jó? Ettől lesz valaki felnőtt? Ettől lesz reális? Hát engem ez nem érdekel, mert én EBBEN nem hiszek. Tegyük fel, hogy semmi nincs a halál után (bár nyilván nem így gondolom). Nem jobb úgy élni egy életét, hogy tudod, hogy van valaki aki segít rajtad, ha te is megteszed a részed? Nem jobb úgy élni, hogy bízhatsz benne, hogy lesz ennél még sokkal jobb? Nem jobb úgy élni, hogy mindig van kihez fordulni segítségért és megnyugvásért?

Szerintem igen, és innentől kezdve szerintem egyértelmű, hogy én miért szeretném, hogy így éljenek vagyis sokkal inkább, hogy miért szeretném, hogy ne úgy éljenek ahogy te. Inkább akkor legyenek iszlámvallásúak, még az sem áll ennyire távol tőlem, mint ez a reménytelenség. De hiszem azt, hogy nem véletlen, hogy ide születtünk, én az anyukámnak, ők nekem, tehát ez a mi vallásunk. Szerintem egyik vallás sem rosszabb a másiknál, de az ateizmust elítélem. Elítélem? Nem is törődök vele, csak olyan szinten, hogy az ateista emberekkel ilyen terű párbeszédek ne jöjjenek fel. Ez az én vallásom, én ezt tudom nekik megmutatni, ha viszont életük során más módot találnak majd, én úgy is boldog leszek, de tudjanak hinni Istenben. Így mindet el fognak tudni fogadni, hittel mindent meg fognak tudni érteni, és remélhetőleg nem egy hálátlan és elégedetlen felnőttek lesznek. Sajnálom, ha úgy tűnik nincs választásuk, többet már le sem akarom írni, de ahogy a tieitek dönthettek úgy felnőve, hogy valami mást választanak, úgy az enyém is dönthet majd úgy, hogy nem akarja. Bár az, hogy ismerkedik egyik-másik vallással itt az egyik válaszoló gyereke azért nem egyenlő azzal, hogy mondjuk éveken át gyakorolja és komolyan veszi, az hogy így csapong az is azt mutatja, hogy a nagy választási lehetőség miatt azt sem tudja, melyik valláshoz tartozzon talán, mert nehezére esik hinni, ateista szülő gyerekeként, pedig alapvetően lehet, hogy lett volna erre a nevelésre igénye.

Én azért imádkozom, hogy el tudjam fogadni akárhogyan döntenek, de addig is mindent elkövessek, hogy jó példával járjak előttük.