Más császáros anyukát is frusztrál, hogy nem tudott természetes úton szülni?

Engem nagyon.

Fájásgyengeség és a baba pulzusának fájások alatti leesése miatt az orvosom 9 óra vajúdás után a műtét mellett döntött.

Őszintén szólva megkönnyebbültem. Úgy éreztem, nem tudom megcsinálni és rohadt messze van még a vége. Hogy soha nem fogom azt érezni, hogy nyomni kell. Féltem a további fájdalmaktól. Megcsászároztak, a lábadozás nem volt éppen kellemes, de panaszmentes voltam.

Aztán jött a következő buktató: nem tudtam szoptatni, pedig mindent elkövettem érte.

Mivel befelé forduló mellbimbóim vannak, kisfiam meg lusta volt a szopihoz, ezért engem nem járt át különösebben a szoptatás intimitásának érzése. Csak úgy tudtam szoptatni, hogy leültem az étkezőasztalhoz, magam elé fektettem a kisfiamat és a szájába adtam a cicit. Sehogy máshogy. Ez eléggé fárasztott és frusztrált is. Meg az is, hogy az istenért nem akart lenni tejem, teák, sok folyadék, homeós bogyók ellenére sem.

Így gyakorlatilag az egész anyaság kudarcokkal telve indult: se szülni, se szoptatni nem tudtam.

Ezt az érzést csak súlyosbítja, hogy mindenhol azt olvasom, szoptatni milyen jó, szülni milyen csodás, és mennyire fontos a korai kötődés kialakulása szempontjából, hogy születés után rögtön az anyuka mellére tegyék a picit, és hogy szülni minden nő tud.

Ehhez képest nekem egyik se ment és kb. 3 óra elteltével foghattam meg a kisfiam.

Most akkor én már eleve úgy indítottam, hogy szaranya vagyok (ha egyáltalán anya az, aki nem tud szülni és szoptatni) és hozzám nem kötődik a babám?