Nincs kötődés? Terhesség nem élvezése?

Nem kell szégyellned magad, nem te vagy az egyetlen, aki így érez.

Nekem is nagyon nehéz volt az utolsó terhességem, és nagyon nehéz helyzetbe is kerültünk. A férjem kirúgták, pánikbeteg lett, stb. Nekem a reggeli rosszullétek nem múltak el a szülésig. Ennek egyik oka gondolom, hogy hormonpótlást kaptam, mert volt két vetélésem előtte. Emiatt persze az első felét végigizgultam, hogy minden rendben legyen.

Onnantól jobb volt, hogy minden nap éreztem mozogni. De a végén már mindenem fájt, megint nem sok öröm jutott.

Ettől függetlenül a kisfiam egészséges, és ugyanolyan szoros a kötődésünk, mint a nagyobb tesóival.

Nem véletlenül terhesség a neve. :)

A felén túlvagy, gondolj erre.

Egy pillanatig se szégyelld. Amióta anyuka vagyok, rájöttem, hogy mindenhonnan az ömlik ránk, hogy így az anyaság, úgy a kötődés, mekkora csoda, mindenki nagyon élvezi, az első pillanattól minden fantasztikus... Egyik cikk/poszt/hozzászólás bűntudatkeltőbb a másiknál. Nekem tényleg csodás terhességem volt, amiért örökre hálás leszek, imádtam a a legvégéig. A fiam születését követő időszak viszont maga volt a pokol: nem tudtam szoptatni, iszonyatosan gyenge voltam, a vérzésem nem csillapodott csak erősödött, ami miatt vissza kellett mennem a kórházba. 😢 (Többször, mellgyulladás miatt is.) A kisfiam hasfájós volt, sokszor együtt sírtunk, mikor már órák óta üvöltött, és minden, de minden gyógymódot kipróbáltunk. Borzasztóan éreztem magam, csak arra tudtam gondolni, hogy ennek nem így kéne lennie, nem arról kéne szólnia a napnak, hogy csak éljem túl. Emiatt oltári bűntudatom volt. Eközben mindenki kérdezgette, hogy "van elég tej, szopizik?" meg random szoptatós posztokat dobált a közösségi oldal, egy halom hozzászólással, mekkora csoda ez. A szememet kisírtam. Úgy éreztem, ez már örökre így lesz. Idővel a fiam kinőtte a hasfájást, én is megerősödtem (fizikailag és lelkileg egyaránt) akkor már jó volt. Mióta viszonylag stabil napirendünk van, még jobb. Nagyon vártam őt, egy álmom teljesült, hogy anyuka lettem. De vannak nehéz pillanatok, napok, hetek, időszakok. Az egyik legfontosabb, hogy minden apróságnak örülni kell, keresni minden napban a szépet, a jót - ami sokszor elég nehéz, de szerintem nagyon fontos. A kötődésre pedig soha nem tekintettem úgy, hogy varázsütésre megtörténik: megismered a baba valódi igényeit, egymásra hangolódtok, kitapasztalod, mi jó neki. Én legalábbis így éltem/élem meg, de nem vagyunk egyformák.

A terhesség pedig igenis lehet nagyon nehéz, senki nem élvezi az erős rosszulléteket és a fájdalmakat. Csak valaki mer beszélni róla, valaki nem. Ez természetesen csak az én véleményem. Minden jót kívánok Neked! 🙂

Emiatt ne érezd rosszul magad!!

Én is ugyan így vagyok, az első trimesztert végig haldokoltam, a második egy része tűrhető volt, de dolgoztam látástól mikulásig ( családi vállalkozásba!!!!! de a család komolyan annyira sincs tekintettel az emberre mint az idegenek akik előre engednek a sorban) mígnem kórházba kerültem, inzulinos lettem, görcsöltem, véreztem, fertőzést kaptam… hazaengedtek, kimostam, épp leszáradtak a ruhák és visszakerültem, brutális székrekedés, ájulás stb… onnantól olyan depressziós lettem, hogy kb átaludtam a napokat. Egész nap feküdtem a besötétített szobába és nem értettem miért akartam én ezt, pedig kb 17 éves korom óta csak arra vágytam, hogy egyszer majd anya lehessek (29 vagyok) és biztos voltam benne, hogy a terhesség a legfantasztikusabb dolog a világon, erre még annyira utáltam a magzatmozgást is, hogy esténként amint megkezdte a szokásos bulit sírtam.

Elmentem másik orvoshoz 34 hetesen magánba, ahol immáron szülni is fogok.

Kiderült, hogy baromira félre kezeltek a kórházban több mindennel is és hogy terhesen ezzel az inzulin értékkel egyáltalán nem indokolt még csak a diéta se, egyek akkor amit és amennyit akarok.

Na azóta teljesen jól érzem magam, kaptam 6 hetet boldog terhesnek lenni igaz, hogy aludni nem tudok, a keresztcsontjaim iszonyat fájnak minden helyzetváltáskor, levegőt se nagyon kapok, sok a savam is… de ez már teljesen más. Már csak 3 hét…

Nagyon nagyon drukkolok neked és kitartást küldök, sajnos nem mindenkinek cukormáz a terhesség, főleg nem úgy mint a filmekben. A nehézségekről meg nem mindenki szeret beszélni, hogy nehogy elvegye mások kedvét, elvégre ha terhes vagy úgy kell tenned, mintha baromira élveznéd az egészet :D hát nem…

Én egész végig egy pillanatát sem éreztem a terhességnek. Sőt, mikor megszületett a baba nagyon- nagyon nehéz volt az első időszak...

Van ilyen. Attól függ ki milyen élethelyzetben van és hogy viseli a szervezete a terhességet, a szülést és az utána való időszakot. Akinek van segítsége annak sokkal könnyebb. Tud pihenni. Aki csak magára számíthat ott hamarabb beüt a depi.

De minden elmúlik és jóra fordul!!