Tudtok tanácsot adni?

Jahj te... A fiú nem akarja. Te sem akartad volna. Valószínűleg nem maradtatok volna együtt ezzel a sráccal, így a gyerekkel még kevésbé fog téged szeretni, mert kényszer az egész. Te sosem fogsz olyan párt találni aki akar tőled gyereket, sosem fogod megélni azt az örömet, hogy igazi családként éljetek. A gyereked egy eleve szétzilált családba fog érkezni. Tényleg ki akarsz tolni vele? Egyszerre 3 ember életét teszed tönkre. Ez a magzat még életképtelen. Ha elveteted nem egy életet veszel el, hanem 3 másiknak adsz egy jobb életet: magadnak, a fiúdnak és a majdani gyerekednek, akinek megadhatot, hogy normális családban nőjön föl. Az élet nem rózsaszínmázas vattacukormese! Ha ezt nem éred föl ésszel pláne ne akarj még gyereket!

Még annyi, hogy ezt úgy írom, hogy sosem akartam gyereket, de olyan szerelemem van, hogy öröm volt vele gyereket vállalni. És megérte várni rá.

Őt nem, mert akartuk, olyan emberrel akivel családot alkotunk. Viszont 18 évesen a szüleimtől távol egy olyan fiú oldalán aki nem akarja a gyereket? Igen.. Gondolkodás nélkül.

De ha jobban bele gondolok vállalja. Aztán majd gondoljon rám, ha a gyereke az apja után sír, aki pl lelépett vagy egyszerűen leszarja. Vagy ha a jól megalapozott körülményeknek hála folytonos nélkülözésnek teszi ki a gyerekét. És valóban...akad kivétel...de nem az a többség. A más jólétére meg boldogságára irígykedni nagyon tudnak olyankor, de előre gondolkodni, mérlegelni és meghozni egy nehéz döntést, azt már nem. Beállítjátok itt mártírnak a leányanyákat, de az igazság az, hogy valójában gyávák és végtelenül önzőek.

Kedves Előző! Ennek a gyermeknek a szíve már dobog! Épp mint a Te gyermekednek! Kaki dolog, ha nincs apja a gyereknek, de élni egy szerető anyával sokkal jobb, mint meghalni.

Én is rossz családi körülmények közt, állandó "háborúskodás" közepette nőttem fel. Irigykedtem-e másokra, nekik miért van normális családjuk? Igen, gyakran. Sőt, mai napig fogom a fejem, miért nem lehet normálisan élni... De hogy meg akarnék ez miatt halni? Nem!!! Voltak barátaim, szerető anyukám. A család többi tagjával is egyenként nagyon jóba vagyok. A keresztanyám, aki egyébként nagyon támogatta, hogy elvetessenek, ma már belátja, hogy áldás lettem a családra. Pl. én voltam az egyetlen gyerek, aki barátkozott az unokatesómmal, mert amúgy elég problémás gyerek volt, pszichológushoz járkáltak vele... Én igyekszem majd az én családomnak biztos otthont adni, de ahhoz, hogy ilyen legyen, éppen ebben a problematikus családban kellett felnőnöm! Szeretek élni, és anyukám is örül, hogy meghagyott, sőt megkönnyebbült a döntéstől... Szóval én mint az egykori nem kívánt baba mondom: Inkább lenni, mint nem lenni, bármi áron!

Gyakorlatilag nem tudjuk hány hetes, szóval nem olyan biztos h már ver a szíve... De ez csak részletkérdés. Én ennek az embriónak (jah igen, nem gyerek hanem embrió) még nincs öntudata. Annak a babának, aki megszületik viszont lesz öntudata. És ha választhatok nem cseszem el az életét! Mert milyen édes és fantasztikus! De amikor az apját matatja a gondolat is fáj, hogy SZERETŐ apa nélkül lássam felnőni, egy olyan családban ahol nem harcolt senki ellene hogy jöjjön és ahol mindent meg tudnak neki adni mind érzelmi mind anyagi téren! Akkor melyik módon is szeretem jobban a gyerekemet?

Jah! És én sem egy mintacsaládban nttem föl. Nyilván meghalni nem akarok, de nem értettem soha, minek vállaltak a szüleim! Szar gyerekkorom volt, és mindenért 10xesen küzdöttem! Hogy irígy voltam-e másokra? Nem! De a szüleimre nagyon haragudtam emiatt! Emiatt fogadtam azt meg, hogy gyerek csak akkor lesz, ha nyugalmat is tudok neki biztosítani. De ez biztosan nagyon elrugaszkodott felfogás ahhoz képest hogy a nagy nincsre szüljek gyereket...