Nyugdíjas nyelvtanárok? hogyan tanultatok annak idején?

Túlzás, hogy a magnókazetta, vagy bakelitlemez luxus lett volna.

Utazni csakugyan nehéz volt, kivéve persze a KGST országokba, Csehszlovákia, Lengyelország, stb. Ott se tudtak angolul, legfeljebb gagyogtak annyi túlélö szintû oroszt, mint mi is. Viszont hozzánk jöhettek nyugati túristák már 80-as évek nagy nyitása idején, (érdekes orosz keresõszavak erre: glasznoszty, peresztrojka, ha errõl többet akarsz tudni,) és jöttek is. Mi voltunk a nagy kuriózum. Egyenesen divat volt nekik megnézni, (fõleg az amerikaiaknak,) hogy milyen emberek élnek a vasfüggöny mögött.

Én akkor már annyira motivált voltam angolul tanulni, hogy az utcán szólongattam meg a túristákat, és velük beszélgettem gyakorlásképpen. Felajánlottam a segítségemet, útba igazítottam õket, elkísértem õket egy darabon, megmutattam az utat, stb, és közben én is kérdezgettem õket. Honnan jöttek, mit csinálnak itt, hogy tetszik nekik Magyarország, mire kíváncsiak, stb. Azért túristák, mert nyitott, kíváncsi, jellemzõen extrovertált emberek, úgyhogy szívesen partnerek voltál és segítettek. Ma is ezt tudnám javasolni annak, aki nyelvet akár tanulni. Eleinte persze elég nyögve nyelõsen ment, de mindig volt nálam nyomtatott szótár, füzet az új kifejezéseknek, amiket közben tanultam. Felolvastattam velük és gyakoroltam a kiejtést. Minden érdekelt, ami angolul van.

Egyébként akkor már behoztak angol nyelvû csatornákat a lakótelepi központi kábeles tévére, és a könyvtárakban lehetett találni angol nyelvû könyveket is. Szóval nem voltunk hermetikusan elzárva a világtól, nem egy Észak Korea volt itt.

De most is azt mondom, hogy csak kellõ akaraterõ kérdése, és ahogy mondják "where there is a will, there is a way", magyarán, hogy nincs lehetetlen, csak tehetetlen.