Meddig létezik a pokol?

1837-ben történt. Két fiatal alhadnagy, a Saint-Cyr tisztiiskolát éppen elhagyva, meglátogatták Párizs műemlékeit és látnivalóit. A Tuileriák közelében betértek a Mennybemenetel Templomába is, ahol e szép kerek épület képeit, festményeit és más művészeti értékeit kezdték nézegetni. Imádkozni nem állt szándékukban.

A gyóntatószék közelében egyikük észrevett egy karingben levő fiatal papot, aki az Oltáriszentség előtt imádkozott. „Nézd csak ezt a papot”, mondta bajtársának, „az ember azt gondolná, hogy vár valakire.” – „Talán rád”, válaszolta a másik nevetve. „Rám? Minek?” – „Ki tudja, talán, hogy gyónjál.” – „Gyónjak? Rendben, fogadsz velem, hogy odamegyek?” – „Te és a gyónás”, válaszolta amaz és reszkető vállakkal elkezdett nevetni. „Mibe akarsz fogadni”, erősködött tovább a fiatal tiszt elszánt és gúnyos tekintettel. „Fogadjunk egy jó, hűtött pezsgős vacsorában.” – „Rendben, a vacsoráért és a pezsgőért, de nem bízom benned, hogy be mersz menni abba a kasztniba.” Alig mondta ki e szavakat, a másik egyenesen a fiatal paphoz ment és súgott valamit a fülébe. Ez felállt és a gyóntatószékbe ment, mialatt az állítólagos bűnbánó diadalmas tekintetet vetve társára, letérdelt elé, mintha gyónni készülne.

„Hű, de szemtelen”, mormogta a másik és leült, hogy megfigyelje, mit csinál a társa. Várt öt percet, tíz percet, negyedórát. „Mit csinál ez ilyen sokáig”, tanakodott kissé türelmetlen kíváncsisággal magában. „Mit mondhat ilyen hosszú ideig?”

Végre kinyílt a gyóntatószék ajtaja és felindult, komoly arccal kijött a pap. Miután odabólintott a fiatal tisztnek, elindult a sekrestye felé. A tiszt maga is felemelkedett vörösen, mint egy kakas és megütközött kifejezéssel bajuszát babrálva intett barátjának, hogy kövesse és hagyják el a templomot.

„Na de”, sürgette emez, „mi történt? Tudod, hogy majdnem húsz percig voltál ennél a papnál? Komolyan, egy pillanatig már azt hittem, hogy valóban gyónsz. Mindenesetre a vacsorát megnyerted, akarod ma este?” – „Nem”, válaszolta a másik rosszkedvűen, „nem, ma nem. Majd egy másik nap. Dolgom van, úgy hogy egyedül hagylak.” Kezet fogott kísérőjével és nyers, izgatott feszültséggel távozott. Végülis mi zajlott le valójában az alhadnagy és a gyóntatóatya között?

Alighogy a pap a gyóntatószék tolóablakocskáját félretolta, rögtön észrevette a fiatalember hangján, hogy ugratásról van szó. A fiatalember odáig merészkedett szemtelenségében, hogy állítólagos gyónása végén ezt mondta neki: „Mit nekem a vallás! A gyónás! Fütyülök rájuk!”

Ez a pap azonban talpraesett ember volt. „De kedves uram”, szakította félbe őt szelíden, „látom, hogy amit ön itt csinál, az nem komoly. Hagyjuk a gyónást, és ha ön is úgy akarja, társalogjunk egy kicsit. Én becsülöm a katonákat és maga egy jó és szeretetreméltó fiatal ember benyomását teszi rám. Mondja, mi a tiszti rangja?” A tiszt kezdte észrevenni, hogy butaságot csinált. Örült, hogy így kikerülhet a csávából, s ezért elég udvariasan válaszolt. „Alhadnagy, éppen most fejeztem be a Saint-Cyr–t.” – „Alhadnagy? És sokáig az marad?” – „Honnan tudjam; két, három esetleg négy évig.” – „És utána?” – „Utána? Utána hadnagy leszek.” – „És utána?” – „Utána százados.” – „Százados? Hány évesen lehet valaki százados?” – „Ha szerencsém van, 28 vagy 29 évesen”, válaszolta a tiszt nevetve. „És utána?” – „Oh, azután nehezebb lesz: százados sokáig marad az ember. Utána a zászlóaljparancsnok jön, aztán a főhadnagy és végül az ezredes.” – „Rendben, tehát negyvenegy vagy negyvenkét évesen ezredes lesz. És utána mi lesz?” – „Utána dandártábornok, majd hadosztályparancsnok lehetek. Ezek után már csak a marsallbot marad hátra, de az én ambícióm nem megy ilyen messzire.” – „Jó, de házasodni nem fog?” – „Dehogynem, ha magasabb beosztású tiszt leszek, igen.” – „Jó, ön tehát házas ember, magasrangú tiszt, tábornok, hadosztályparancsnok, talán Franciaország marsallja, ki tudja? És azután, uram”, folytatta tovább a kérdezősködést állhatatosan a pap. „Azután? Azután”, ismételte a fiatal tiszt egy kissé zavartan. „Oh, őszintén szólva, fogalmam sincs, azután mi lesz.” „Látja, milyen furcsa”, mondta mind komorabbá váló hangon a pap. „Maga mindent tud, ami addig a pillanatig történni fog, de hogy azután mi történik, azt nem tudja. De én igen és meg is mondom magának. Azután, kedves uram, meg fog halni. Halála után pedig meg fog jelenni Isten előtt, ahol ítélni fognak maga felett. És, ha így halad tovább, ahogy eddig, akkor kárhozatra fogják ítélni és Örökké a pokolban fog élni. Ez az, ami ezután történni fog magával.”

És amikor a szemtelen fiatalember e befejezés miatt kissé megszégyenülve el akart sompolyogni, a pap még utána szólt: „Egy pillanatra még, uram, még van egy-két szavam magához. Magának van önérzete, nem igaz? Nos, nekem is van és maga éppen most súlyosan megsértett engem, amiért elégtétellel tartozik. Egyébként nagyon egyszerűvel. Maga szavát adja nekem, és én a becsület nevében azt követelem magától, hogy nyolc napon keresztül elalvás előtt mindennap letérdel és a következő szavakat hangosan elismétli: ‘Egy napon meg fogok halni, de fütyülök rá; halálom után ítélkezni fognak felettem, de én fütyülök rá; perem után elkárhozásra ítélnek engem, de én fütyülök rá; a pokolban örökké égni fogok, de én fütyülök rá.’ Ez minden. De becsületszavát adja nekem, hogy teljesíteni fogja, nemde?”

Az alhadnagy egyre zavarodottabban mindenáron háta mögött akarta tudni ezt a ballépést és ezért mindent megígért, a jó pap pedig végre elbocsátotta őt. De még jóságosan hozzáfűzte: „Fölösleges mondanom, hogy teljes szívemből megbocsátok magának. És ha egyszer el akar jönni hozzám, a helyemen megtalál. Csak adott szavát el ne feledje.” Ezután a fiatalemberek elváltak egymástól, ahogy ezt már az előbb láttuk. A fiatal tiszt egyedül ment enni. Nagyon bosszús volt. Este, lefekvés előtt tétovázott egy kicsit, de aztán beleharapott a savanyú citromba: „Meg fogok halni; el fognak ítélni; talán a pokolba kerülök...”, de ahhoz már nem volt mersze, hogy hozzátegye, „és én fütyülök rá”.

Így telt el néhány nap. Vezeklése megszakítás nélkül foglalkoztatta, állandóan a fülében csengtek szavai. Alapjában véve, mint a fiatalok 99 százaléka, ő is inkább csak meggondolatlan, mint rossz volt. A nyolc nap még nem telt le, amikor, ezúttal egymagában, visszatért a templomba, jó gyónást végzett és könnyekkel a szemében, de szívében nagy örömmel kilépett a gyóntatószékből. Azóta is, ahogy arról biztosítottak, megmaradt jó és buzgó kereszténynek. A pokol komoly gondolata, együtt Isten kegyelmével hajtotta benne végre ezt a változást. Miért ne befolyásolhatná az, ami ennek a fiatal tisztnek lelkére ily hatással volt, a Te lelkedet is kedvezően, kedves kérdező. Gondold csak meg! Ezen el kell töprengeni, mert ha valaha is volt személyes probléma ezen a világon, akkor ez az, méghozzá olyan, amitől tartani kell. Minden ember előtt felvetődik ez a kérdés, és így vagy úgy, de mindenkinek választ kell találni rá.

Az igazság az, hogy minden időben, a világ kezdetétől napjainkig minden nép hitt a pokol létezésében. Ezen vagy azon a néven, ilyen vagy olyan, többé vagy kevésbé különböző formában, de megtartották, megőrizték és terjesztették a borzasztó fenyítésben, a végnélküli büntetésben való hitet, amelyben a gonosz megbüntetésére a halál után a tűz mindig szerepel.

Tehát egy biztos tényről van szó, amelyet nagy keresztény filozófusaink oly világosan kifejtettek, hogy alapjában véve fölöslegesnek tűnik tovább is ennek bizonyításán fáradozni.

A legrégibb ismert könyvekben, Mózes könyveiben a kezdetektől fogva szerepel a tűz örök poklának képe. De jól jegyezd meg, hogy ezeket a könyveket e helyen tisztán történelmi szempontból idézem. A „pokol” kifejezés szó szerint megtalálható itt: így például a Számok könyvének tizenhatodik fejezetében olvassuk, hogy három levitát; Korét, Dátánt és Ábiront elevenen nyelt el a pokol, mert Istent káromolták és Mózes ellen lázadtak.

A szöveg kétszer elismétli: „S leszállának elevenen az alvilágba ... aztán tűz jöve ki az Úrtól s megölé azt a kétszázötven férfiút.” (Szám 16,33/35) A Deuteronomium-ban Mózes szájával ezt mondja az Úr: „Tűz lobban fel haragomban s égni fog az alvilágnak fenekéig.” (MTörv 32,22)

Jób könyvében, melyről egyesek azt vallják, hogy Mózes írta, az istentelenek, kiknek élete anyagi javakban bővelkedett, azt mondták Istennek: „Hagyj minket békében, nem vagyunk kíváncsiak útaidra! Ki az a Mindenható, hogy szolgáljunk neki, és mi hasznunk, ha hozzá imádkozunk?” Nincs rád szükségünk, nem kellenek a törvényeid. És ezek az istentelenek: „Egy pillanat alatt szállnak az alvilágba.” (Jób 21,13-15) Jób a poklot „a nyomorúság és sötétség földjének, ahol halálárnyék, zűrzavar és örökös iszonyat lakozik” nevezi. Ezek a mondatok bizonnyal többek, mint csak tiszteletet érdemlő tanúságai legrégebbi forrásainknak.

Ezer évvel a keresztény kor előtt, amikor még se a görögökről, se a rómaiakról nem volt szó, Dávid és Salamon gyakran beszélgettek a pokolról, mint egy létező nagy igazságról, mely olyannyira ismert, de főleg elismert volt mindenki előtt, hogy még arra sem volt szükség, hogy bizonyítsák. A Zsoltárok könyvében többek között ezt mondja Dávid a bűnösökről: „Térjenek az alvilágba a vétkesek.” (Zsolt 9,18)

Máshelyütt a pokolbeli szenvedésekről, „az alvilág gyötrelmeiről” szól. (Zsolt 17,6) Salamon sem kevésbé formális. Miközben az istentelenek javaslatait – akik az igazakat félrevezetni és megsemmisíteni akarják – tárgyalja, így idézi őket: „Nyeljük el élve, mint az alvilág.” (Péld 1,12)

És a Bölcsek könyvének ismert helyén, ahol az elkárhozottak reménytelenségét oly hatásosan ábrázolja, még hozzáteszi: „Így beszéltek a pokolban azok, akik vétkeztek”, mert „a gonosz reménye olyan, mint a szélhajtotta pehely, mint a könnyű hab, melyet vihar kerget.” (Bölcs 5,14-15)

És egy másik könyvében, melyet Ecclesiasticus-nak vagyis „Egyházi könyv”-nek neveznek, így folytatja: „A bűnösök társasága kóc-csomó, és végezetük tűzláng! A végén alvilág van, sötétség és bűnhödés.” (Sir 21,10-11)

Két évszázaddal később, több mint nyolcszáz évvel Jézus Krisztus előtt, a nagy próféta, Izajás maga ezt mondta Luciferről: „Hogy is hullottál le az égből, te fényes csillag? Azt gondoltad magadban: Felszállok a felhők magasába, hasonló leszek a Fölségeshez! És lám! Az alvilágba zuhantál alá, a mélységes szakadékba.” (Iz 14,12-15)

Ez alatt a szakadék, misztikus „tenger” alatt azt a rettenetes folyékony tömegű tüzet kell érteni, amely a föld mélyén elrejtve létezik, és amelyet az Egyház, mint a pokol helyét nevezi meg.

Salamon és Dávid is erről az égő mélységről beszélnek. Próféciáinak egy másik helyén Izajás tűzről, a pokol örök tűzéről szól: „Rémület fogta el Sionban a bűnösöket, az istenteleneket félelem szállta meg: Ki lakhat közülünk együtt az emésztő tűzzel, s melyikünk maradhat az örök lángokhoz közel?” (Iz 33,14)

Dániel próféta, aki kétszáz évvel Izajás után élt, miközben az utolsó feltámadásról és ítéletről beszél, ezt mondja: „És mindazok, akik a föld porában alszanak, feltámadnak, némelyek örök életre, mások gyalázatra, örök kárhozatra.” (Dán 12,2) Ugyanezt a tanúságot megtaláljuk a többi prófétánál is, egészen a Messiás előfutáráig, Keresztelő Szent Jánosig, aki Jeruzsálem népének szintén úgy beszél a pokol örök tűzéről, mint egy olyan régóta ismert igazságról, amiben soha senki nem kételkedett. „Aki pedig utánam jövendő”, kiáltja, „majd megtisztítja szérűjét és összegyűjti búzáját a csűrbe, a pelyvát pedig megégeti olthatatlan tűzzel.” (Mt 3,12)

A görög és latin ókor is mesél nekünk a pokolról és az ő borzalmas végnélküli büntetéseiről, többé-kevésbé pontos ábrázolásokban. Annak mértékében, hogy milyen messze távolodtak el ezek a népek az eredeti tradíciótól, a pátriárkák és próféták tanításától, lehet náluk jobban vagy kevésbé a sötétség és tűz poklában való hitet megtalálni. A görögök és latinok Tartaroszáról mondja Szókratész fiatal tanítványának, Platónnak idézésében: „Az istentelenek, kik a szent törvényeket nem tisztelték, a Tartaroszba fognak hajíttatni, hogy soha vissza ne térhessenek, hogy ott borzalmas és örökké tartó szenvedés legyen osztályrészük. És Platón még ezt mondja: „Hitelt kell adnunk azoknak a régi és megszentelt hagyományoknak, melyek azt tanítják, hogy a lelket ez után az élet után el fogják ítélni és meg fogják büntetni, amennyiben nem úgy éltek e földön, ahogy kellett volna.” Arisztotelész, Cicero és Seneca ugyancsak azokról a tradíciókról beszél, melyek az idők végtelenjébe nyúlnak vissza. Homérosz és Vergilius halhatatlan költeményekben képszerűen örökítették meg ezeket.

Ki nem olvasta az elbeszélést Aeneas leszállásáról az alvilágba, ahol Tartarosz és Plútó stb. neve alatt ezeket az eredeti nagy igazságokat találjuk meg, a pogányok által ugyan eltorzítva, de mégis megőrizve. A gonoszok szenvedései itt is örökké tartanak, és az író egyiküket, mint „örökké a pokolba szögezettet” ábrázolja.

Ezt az univerzális, meg nem cáfolt és megdönthetetlen hitet elsőként egy szkeptikus filozófus, Pierre Bayle állapította meg és ismerte el. A Voltaire-izmusban és Isten-tagadásban társa, az angol Bolingbroke hasonló nyíltsággal erősítette ezt meg. Szó szerint ezt mondta: „A megtorlás és fenyítés eljövendő állapotának tana az ókor legrégibb időszakának távlataiban vész el: már abban az időben fennállt, mely ismereteink előtt létezett. Ahogy elkezdünk az ókor történelmének zűrzavarában vizsgálódni, biztosan megtaláljuk ezt a hitet a legrégibb népeknél is, akiket csak ismerünk.”

A vad Amerika, Afrika és Óceánia legdurvább babonáiban is találunk maradványokat belőle. Meglepő nyomai találhatók meg India és Perzsia pogányságában, míg a mohamedán vallás a poklot dogmáihoz számolja.

Fölösleges hangsúlyozni, hogy a kereszténységben a pokol dogmáját hangsúlyozottan tanítják, mint egyikét azon nagy alapigazságoknak, melyek a vallás egész tanrendszerének alapját képezik. Minden idők minden népe elfogadta tehát a pokol létezését. Ezért tartozik ez a rettenetes dogma azon nagy univerzális igazságok kincséhez, melyek az emberiség világosságát alkotják. Így tehát lehetetlen, hogy egy értelmes ember ezt kétségbe vonja és öntelt butasággal azt állítsa, hogy pokol nem létezik. Ezért nyugodtan állíthatjuk, hogy a pokol léte valóság.

Istent és a Sátánt nem lehet megölni. Isten nem is pusztította el sem őt, sem azokat az angyalokat, akik a Sátánnal együtt elhagyták, szerintem azért, mert az Ő teremtményei. Isten a Jóság, a Teremtés, az Élet és a Szeretet, így nem pusztíthat el semmit. (Nem azért, mert valaki megtiltotta neki, hanem, mert Ő nem akarja).

A halál sem az ember pusztulása, hanem az új életének kezdete, amely lehet üdvösség vagy kárhozat. Azok az emberek, akik bűnösen haltak meg, de nem voltak olyan gonoszak, hogy a pokolra jussanak, a Tisztítótűzbe, más néven Purgatóriumba kerülnek. Ott valamennyi ideig (bűneiktől függően, lehet pár óra, nap, talán még év is, nem tudom) szenvedniük kell, de onnan már csak a Mennybe juthatnak, ha letelt az idő. (Ezt az időt lehet csökkenteni, ha imádkozunk elhunyt rokonainkért, ismerőseinkért. Nem tudhatjuk, hogy Isten egyből a Mennybe juttatta, vagy a Tisztítótűzbe.)

Van Pokol, de az nem egy olyan hely, amilyennek pl. képeken ábrázolják. Tehát nem egy tüzes, lávás hely, ahol az ördögök vasvillákkal járnak, és kínozzák az embereket, hanem "a külső sötétség", egy olyan hely, ahol "sírás és fogcsikorgatás" lesz. Egy lelkinapon egy atya azt mondta, hogy a Pokol valószínűleg azt jelenti, hogy az ember Istentől távol kell, hogy maradjon. Mivel a halál után már nincs szükség hitre, mert az ember tudja, hogy van Isten, és ismeri Őt, az a szenvedése, hogy közel akar lenni Hozzá, mint azok, akik üdvözültek, de nem lehet Istennel. Ez a szeretet és hiány kínozza őket.

A világ vége után pedig új világot teremt Isten, ahol nem lesz halál, sem szomorúság. Azok jutnak az életre, akik üdvözültek, a halálra pedig azok, akik kárhozottak voltak.

Anna Orsolya!

Tévelyegsz, csupa valótlanságot írtál, szó sincs ilyen dolgokról, ezek mind hazugságok. Téged félrevezettek és te is félrevezetsz embereket, ha terjeszted ezeket a butaságokat.(bár tudom jól, hogy pontosan ez a célja az ilyen hazugságoknak)

"zok az emberek, akik bűnösen haltak meg, de nem voltak olyan gonoszak, hogy a pokolra jussanak, a Tisztítótűzbe, más néven Purgatóriumba kerülnek. Ott valamennyi ideig (bűneiktől függően, lehet pár óra, nap, talán még év is, nem tudom) szenvedniük kell, de onnan már csak a Mennybe juthatnak, ha letelt az idő. (Ezt az időt lehet csökkenteni, ha imádkozunk elhunyt rokonainkért, ismerőseinkért. Nem tudhatjuk, hogy Isten egyből a Mennybe juttatta, vagy a Tisztítótűzbe.) "

Ez, amit fentebb idéztem tőled, magától a Sátántól származik.

Jézus Krisztus világosan fogalmazott.

János 14,6:

Monda néki Jézus: Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csakis én általam.

Semmiféle tisztítótűzről nem beszél a Biblia. Itt földi életünkben kell választanunk. Jézust válasszuk-e vagy sem. Nincs több lehetőség, csak ez a kettő.

Bizony igazad van Sanyi!

Nincs semmiféle tisztító tűz mert ha lenne akkor Jézus áldozata hiábavaló lenne.

Nem tűz tisztít meg bennűnket, hanem Jézus vére. Aki ezt elfogadja az megy az örök életbe Krisztushoz, aki meg nem, annak már úgyis mindegy mert megy az örök kárhozatba.

Az Újszövetség korában élünk még jelenleg, amit a Kegyelem korszakának is nevezhetünk. Ez kb. 2000 éve tart és véleményem szerint nagyon a végén járunk, nagyon sok jel ezt mutatja.

Ezután jön még egy 1000 éves korszak. Ekkor már Jézus Krisztus fog uralkodni, ezt ezért Aranykornak is nevezhetjük. Ebben a korban teljesen meg fog tisztulni az emberiség, csodálatosan hangzik, amit erről ír a Biblia.

E korszak lezárultával lesz a végítélet. Erről írja Pál apostol a 2Korintus 5,10-ben::

„Mert nékünk mindnyájunknak meg kell jelennünk a Krisztus ítélőszéke előtt, hogy kiki megjutalmaztassék a szerint, a miket e testben cselekedett, vagy jót, vagy gonoszt.”

Ekkor pedig:

Jelenések könyve 20,14 :

És a Halál és a Pokol belevettetett a tűz tavába: ez a második halál, a tűz tava.

Ez tehát ha időlegesen nézzük kb. valamennyivel több, mint 1000 év. Ekkor lesz vége a Pokolnak.

Sanyji:

Én nem úgy értettem, hogy minden bűnös üdvözülhet. Jézus áldozata nem hiábavaló. A katolikus hit szerint az embereknek meg kell őszintén bánniuk bűneiket, és a halálos bűnöket meg kell gyónni. A gyónás csak akkor érvényes, ha az ember valóban megbánta bűneit. (A felosztás aszerint van, hogy elveszi- e a megszentelő kegyelmet (halálos), vagy nem veszi el (bocsánatos)). A bocsánatosakat nem kötelező, de jó, ha az ember meggyónja.

A mi vallásunk szerint van tisztítótűz, ahova a bocsánatos bűnöket elkövető emberek kerülnek. [link]

Ha belegondolunk, lehetséges, hogy egy ember azért nem tud meggyónni (vagy protestáns ember bűnbánatot tartani), mert kórházba került, és kómában van. Ha életében nagyon jó ember volt, de elkövetett néhány bocsánatos bűnt, de meghal, mielőtt megbánhatná őket, akkor a Pokolra kellene kerülnie. De egy jó ember, főleg egy olyan, aki a megszentelő kegyelem állapotában van, igazságtalan lenne, hogy a Pokolra jusson.

Legalábbis és katolikusként így tudom. Remélem nem baj, ha leírtam. Vitát nem szeretnék kirobbantani...

Kedves Anna Orsolya!

Hadd kérdezzek pár dolgot!

Te szereted Jézus Krisztust?

A Mennyországba szeretnél kerülni?

Szeretnél örökké élni?

Szereted az Igazságot?

Ha igen a válaszod a kérdéseimre, akkor tudatnom kell veled, hogy rossz úton jársz. Téged félrevezetnek.

Ha kíváncsi vagy miért, írj privát üzenetet és én bebízonyítom neked.

Áldjon meg téged az ÚR!