Jézus bálványimádásra buzdít amikor azt mondja a kenyérre, hogy „Vegyétek és egyétek, ez az én testem! ”?

Az eukarisztiát (ami szó szerint leginkább hálaadásra fordítható), azaz Jézus testét, annak imádását (pl. a szentségimádásban) nem érthetjük meg, ha nem értjük meg Jézus Istenségét, és vele együtt nem értjük meg a szentháromságot, illetve az egylényegűséget.

A megértetlenség oka azonban a múltban keresendő, és abban, hogy a múlt hatására ma sokan különféle hiedelmek rabságában élnek, gyakorta még maguk a keresztények is. És az egyik legnagyobb - bár elterjedt - hiedelem Jézus megváltó tette, annak magyarázata.

A ma leginkább használt magyarázat azonban Anzelm nevéhez fűződik, aki a kor (XI. század) igényének megfelelően alakította ki megváltáselméletét, lehetővé téve a vallás általi hatalom gyakorlását, s a hatalommal való visszaélést, bár neki nem volt ez szándékában. A bajok már a IV. század elején jelentkeztek, amikor a kereszténységből, mint üldözött hitből(!) váratlanul államvallássá lépett elő (Konstantin - 313.), ölükbe hullva az, amit sohasem gyakoroltak addig (nem csoda, hogy ezután névleg keresztények uralkodtak helyettük).

Az ősi, krisztusi hit, és a megváltás azonban egészen más volt, mint amit ma sokan hirdetnek. Hirdetnek úgy mint örömhírt, noha inkább keserédes megerőszakolása annak amit az őskeresztények valóban örömhírként hirdettek. A valódi örömhír azonban olyan átütő erejű, hogy kikezdhetetlen, és több szerzetesrend is megőrizte az évszázadok (két évezred) folyamán. Nem csodálkozhatunk, hogy ehelyett az eltorzított változatot az ateisták könnyedén felhasználták a hit gyengítésére.

Jézus azt hirdette, amit a zsidók is feltételeztek már, hogy az Atya egy szerető Isten. Egy olyan, aki mindent megbocsájt. Na ez utóbbit nem akarták neki elhinni. Emberileg képtelenség egy olyasvalakit feltételezni, aki nem haragvó, akinél minden bocsánatot nyer, bármit is tegyünk. Ezt úgy vélték abszurdum. A Júdeai nép áldozatokat mutatott be annak akit ki akart engesztelni (Anzelm is erre hivatkozik). Ám az Isten természete olyan, hogy nem szorul kiengesztelésre. Neki a megbocsájtás az alaptulajdonsága, s értelmetlen is tőle ezt kérni, hisz anélkül is megadja. Ám ezt senki sem akarta elhinni, s még a tanítványok is kételkedtek ebben, pedig Jézus számos alkalommal kijelentette istenségét ("én és az Atya egyek vagyunk"). Jézus nem akart meghalni ("múljon el tőlem ez a pohár"), ám hűen követte az Atya akaratát, aki hagyta, hogy keresztre feszítsék. Nem az Atyát kellett kiengesztelni ezzel!!! (hogy is nézett volna ki, hogy látván fia halálát, végül megnyugszik. Csak egy pszichopata lenne képes erre). Az emberek szíve volt megkeményedve, haragudtak az Istenre, és nem hitték el az Atya megbocsájtását. Egy haragvó Isten, jogosan gerjedhetne haragra látván, hogy a hozzá legközelebb állót, a fiát megölik. Ám mi történt Jézus halála után? Jött a megtorlás? NEM! Nem jött semmi. Semmi bosszú! Az Atya minket engesztelt ki azzal, hogy megmutatta: "Még a fiamat is megölhetitek, akkor sem állok rajtatok bosszút. A világon a legszörnyűbbet tettétek meg, én mégis megbocsájtok nektek! Mert ennyire szeretlek titeket".

Ez az igazi örömhír, amit az őskeresztények hirdettek. Ez az, amitől nem tehetünk mást, mint kiengesztelődünk az Istennel, aki egy áldozatot mutatott be nekünk, azzal, hogy hagyta Jézust meghalni. Ez az amitől biztosak lehetünk abban, hogy annyira szeret, hogy mindent megbocsájt, és ha halálunk pillanatában előtte állunk, akkor nem vádol semmivel, nem ítél meg, hanem csak hív: Gyere hozzám, szeretlek téged! Ha valaki ott ítélkezik, az nem lehet más mint mi magunk, a saját igazságunkkal, amellyel önmagunkat ítéljük meg. Ennél igazságosabb ítélet nincs. Mert nincs benne senki más, az ítéletet nem kenhetjük senki másra csak önmagunkra. Tudunk-e hát önmagunknak megbocsájtani? Olyan objektív módon, mintha más lenne ott helyettünk? Erről szól a mi megbocsájtási képességünk.

Jézus Istensége nélkül az egész csak nevetséges mese. S a szentháromság valódi lényege nélkül minden hamissággá koholható. A három személy egylényegű. A személy szót is a középkor elején találták rá ki, és az akkori jelentése nem az volt, amit ma használunk rá! S az egylényegűsége is egy olyan kifejezés, amelynél jobbat sajnos nem sikerült találni a Niceai zsinaton. Félremagyarázhatjuk, de az Isten csak egy, ám valami mégis csak három, amelyet emberi fogalmakkal nem tudunk közölni. Ettől több a keresztény istenkép a letisztult egyistenhiteknél. Eljutott először a sok istentől az egyig, hogy az egyet megtartva felismerje a háromságát. A három személy soha nem választható szét. Az Atyában mindig ott van Jézus is és a Szentlélek. A Szentlélek sincs meg önmagában, az Atyával és a Fiúval jár együtt. És Jézusban is mindig ott van, s ott volt a kereszten is az Atya, meg a Szentlélek. Annak ellenére, hogy Jézus - emberként érezve - felkiáltott "miért hagytál el engem". Ám ez csak egy emberi érzet volt, bizonyítván, hogy átvette teljesen emberségünk voltát, de az Atya ott volt akkor is vele a Szentlélekkel együtt.

Nincs a fogalmaink között olyan ami visszaadja a háromság lényegét. Leginkább az elemi részecskéknél a nukleonok (proton, neutron) lehetnének a példák, hasonlatok (de azok mégsem az Isten). A három kvark, semmilyen módon nem választható szét bennük. Ha kísérletet tennénk rá, akkor is egyben maradnak, és a felhasznált energia által olyasmit tapasztalhatnánk, mintha ki is löktük volna, ám az egy kvark-antikvark pár lesz amit látunk (s hamarosan semlegesítik egymást), s a nukleonban ott marad mind a három.

Vagy nézzük az ok-okozat törvényét. Az ok az anyagi világunkból származik mindig, és az okozat is az anyagi világunk része, és később lehet maga az ok. Azaz az ok és okozat egylényegű. Ami pedig a folyamatot leírja, az a természeti törvény a harmadik, ami nélkül nincs átalakulás. S e törvény az okból és az okozatból következik (a szentlélek az atyától és a fiútól származik). Ám ne keressük az anyagi világban az Istent. Ugyanis azért nem látjuk, mert mindenütt benne is van, bennünk is ott van, mi pedig ott vagyunk őbenne, akár akarjuk akár nem (nem látjuk a fától az erdőt).

Azt hiszem rossz sorba álltál bele, és megzavart a gonosz, aki elhitette veled, hogy őmaga az Isten, és ő irányít (neki éppen ez e feladata, hogy elhitesse).

Jól érzed, hogy Isten nem akart semmi rosszat, már csak azért, mert a rossz (azaz a létező dolgok jóra és rosszra való szétválasztása egy teljen emberre jellemző dolog, nem pedig az Isten sajátja. Isten akkora szabad akaratot adott nekünk, hogy nincs szüksége semmiféle irányításra, és a mi értelmünk által felfogható lenne, mit is tegyünk, ami nekünk jó és mit nem ami nekünk rossz. Ám nem mindenki használja asz eszét, hanem állati módon az önzésre alapozva cselekednek egy páran, és ettől valóban balul sülnek el a dolgok. De amint a #41-ben ezt kifejtettem, Isten nem ítéli meg ezeket, és mindenért megbocsájt, mert a földi létben töltött egy évszázadnál legtöbbször rövidebb idő semmi ahhoz képest, amelyet vele töltünk a mennyben (a végtelenségig), ott ahol képtelenség lesz rosszat tenni, s ezt örömmel vesszük, mert a földi létben megtapasztaltuk milyen fájdalmas következménnyel is járna, ha lehetne.

Az irányítást nem veszi ki az emberek kezéből, ez ugyanis erőszak lenne velünk szemben, hanem nekünk kell rájönnünk arra, hogy miként cselekedjünk. Primitívebb korokban parancsokat is sugallt arra, hogy miként lenne mindez jó, ám az Ószövetségi szövegek elemzéséből kiderül, hogy ezek nem is parancsok, hanem ígéretek arra, hogy miként fogunk cselekedni, ha felismerjük létezési módunk igazságait (pl. akkor majd "nem lopsz, nem ölsz, nem teszel másokról hamis tanúságot, nem okozol házastársadnak pokoli fájdalmat azzal, hogy megcsalod, vagy elhagyod, nem irigykedsz se személyre, se vagyontárgyakra, stb.

)

Ez egy nagyon ócska és régi, s egyben a leggyengébb érv az ateisták részéről, amely már milliószor meg lett cáfolva történelmi adatok alapján.

Akitől hallottad, annak bizony eléggé felszínes ismeretei lehettek. Ugyanis a Niceai Zsinat (isz. 325.-ben) az Ariánusok elítélése miatt lett összehívva. (elítélték azt a felfogást, hogy Jézus "hasonló lényegű" az Atyával, és megszilárdították az "egylényegű" kifejezést). A kanonizálás pedig egy nagyon hosszú folyamat volt, amely isz. 382-ben zárult le a Római Zsinaton ("Decretum Damasi"). Ettől kezdve tudjuk (nem szavazati alapon), hogy mi van a bibliában.

Abban azonban igazad van, a "vallás hülyíteni tudja a népet". Ez a mai formáira is teljesen igaz. Nem véletlen volt 1965-ben a II. Vatikáni Zsinat, amely sok mindent újra ártelmezett, és a vallási tevékenységek módjában is rengeteg változtatás történt. És nem lehet majd csodálkozni, ha hamarosan újabb megújulás következik be (pl. Ferenc pápa javaslatára), hogy a meghülyített nép ne a vallási szokások teljesítésével döngesse a mellét, hogy "én aztán keresztény vagyok ám", hanem megélje, és mindenki számára elérhetővé tegye azt az örömhírt, amelyet az őskeresztények is hirdettek, és amelyet én a #41-ben vázoltam, és amely annyira átütő erejű, és magával ragadó, hogy közelébe sem jön azoknak a lapos ismertetőknek, melyekkel úton-útfélén találkozunk, és senkit sem érdekel.