A Bibliaban hol irja a Szentharomsag szot?

De hogy mindhárom állítás egyszerre igaz legyen (az Atya, a Fiú és a Lélek különböznek egymástól, mindhárom személy Isten, és mégis csak egy Isten van), meghaladja emberi felfogóképességünket.

Tévelygések

Sokan látták a fenti nehézséget, és úgy próbáltak logikus megoldást találni rá, hogy a három közül valamelyik állítást tagadták. Ekkor születtek a tévelygések. Ha az ember megpróbálja Istent saját véges értelméhez igazítani, bálványt csinál magának. A Bibliában látható állítások bármelyikének tagadása tévelygéshez, eretnekséghez vezet. Mind a három eretnekség, mely e tételek valamelyikének tagadásából származhat, megjelent az egyháztörténetben. Ezeket idegen szavakkal modalizmusnak, arianizmusnak és triteizmusnak nevezték.

1. Modalizmus. Fõleg a korai nyugati egyházra volt jellemzõ ez a felfogás, mely a Biblia elsõ tanítását tagadta, vagyis azt, hogy Isten három személyként létezne. Egy nagyon finom tévedésrõl van itt szó, mert a modalisták hittek az Atyában, a Fiúban és a Szentlélekben, csak azt állították, hogy ez a három egy és ugyanazon személy három megnyilvánulása. Isten az Ószövetség idején Atyaként nyilvánult meg, az evangéliumokban Fiúként, a pünkösdi esemény óta pedig mint Szentlélek. Mivel nem három különbözõ személyrõl van szó, ezért amikor Isten Atyaként jelenik meg, akkor nem létezik úgy mint Fiú, sem úgy mint Szentlélek. Mikor Fiúként jelenik meg, nem létezik úgy mint Atya és úgy mint Szentlélek. Most pedig, amikor Szentlélekként van jelen, sem mint Atya, sem mint Fiú nem létezik.

A modalizmus tévelygését egy hasonlattal lehetne bemutatni. A modalisták istenképe olyan, mint a víz különbözõ halmazállapotai. Nulla fok alatt a víz halmazállapota jég, nulla és száz fok között víz, száz fok felett pedig gõz. Ezek külön állapotok, ugyanazok a vízmolekulák vagy jég, vagy víz, vagy gõz formájában léteznek. A modalisták szerint Isten hasonlóképpen egyszer ilyen, másszor olyan, de egyszerre ilyen is és olyan is nem lehet.

Mi ezzel a tannal a probléma? Az egyik komoly probléma az, hogy ha így gondolkodunk a Szentháromságról, akkor nem lehetséges a személyek közötti kapcsolat. Jézus nem tudott volna imádkozni az Atyához, és most sem tudna közbenjárni értünk, hiszen amikor Isten Fiúként nyilvánul meg, akkor nem létezik mint Atya. Nem történhetett volna meg az sem, ami megtörtént Jézus keresztségekor, hogy galamb formájában leszállt rá a Szentlélek, és hangot hallott az Atyától, a mennybõl, mely ezt mondta: "Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm!". Ebben az epizódban a Szentháromság mindhárom személye egyszerre jelen van. Ha a modalizmus igaz lenne, a fenti eset nem történhetett volna meg.

Van ezzel a tanítással egy még nagyobb probléma. Ha Isten nem három személyként létezne, akkor nem lehetne szeretetrõl beszélni Isten lényén belül. Ez azt vonná magával, hogy ahhoz, hogy Isten szerethessen (és ez lényének természete), teremtenie kellett valamit, amit szerethet. Ebbõl viszont az következne, hogy Isten nem az a független, szabad lény, akinek a Biblia õt leírja. A modalizmus eltorzítja és függõ helyzetbe hozza a mindenható Istent. Ezzel szemben Istennek soha nem volt arra szüksége, hogy szeretetének tárgyat teremtsen. Miért? Azért, mert az Istenségen belül az Atya, a Fiú és a Szentlélek között létezett egy örökkévaló, tökéletes szeretet! Ha tagadjuk, hogy Isten három személyként létezik, azzal azt tagadjuk, hogy Istennek önmagában van léte és nincsen szüksége semmire.

2. Arianizmus. Ez a tévelygés a Szentírás második állításának tagadásából, vagyis a Fiú, a Szentlélek, vagy mindkettõ istenségének vagy teljes istenségének tagadásából származott. Ezt a tanítást a negyedik században élt alexandriai presbiter, Áriusz után szokták arianizmusnak nevezni. (A reformáció idején szocinianizmusnak neveztek egy ehhez hasonló tévelygést. Az ariánizmus mai képviselõi legfõképp a Jehova Tanúi szervezete és az unitárius felekezetek.) Áriusz azt tanította, hogy a Fiú és a Szentlélek nem öröktõl fogva létezõ lények, hanem az idõ egy pontján (vagy az idõn kívül) Isten teremtette õket. Ennélfogva a Fiú és a Szentlélek alsóbbrendûek, nem lehetnek egylényegûek az Atyával. A Fiú legfeljebb hasonló lényegû lehet mint az Atya.

Talán ezt lehet a korai egyházat fenyegetõ veszélyek közül a legnagyobbnak nevezni, mert a három tévelygés közül ez az, amely leginkább megrabolja Krisztus dicsõségét, és így lehetetlenné teszi a megváltást. Kr. u. 325-ben Niceában összeült egy egyetemes keresztény zsinat, melyen Áriusz nézeteit vitatták meg. Miután világossá vált, hogy Áriusz mást tanít, mint amit a keresztények ösztönösen hittek és vallottak, megalkották a Niceai hitvallást. Ezt néhány évtizedes komoly hitvita követte, melynek során a Niceai hit képviselõi kis híján alul maradtak. 381-ben Konstantinápolyban végül egy kis kiegészítéssel végleg megerõsítették a hitvallást. Ez lett a Niceai-konstantinápolyi hitvallás. Nézzünk meg a két iratból három részletet, melyek fontosak a Szentháromság szempontjából:

"Jézus Krisztus az Atyától, vagyis az Atya lényébõl (uszia) nemzetett egyszülött, Istenbõl való Isten, világosságból való világosság, igaz Istenbõl való igaz Isten. Nemzetett, nem teremtetett, egylény(eg)û (homousziosz) az Atyával, aki által lettek mindenek, amik a mennyben és amik a földön vannak." /Niceai hitvallás/; "Akik pedig azt mondják, hogy volt valaha, amikor nem volt, és mielõtt nemzetett nem volt, és, hogy nem létezõkbõl lett vagy más valóságból, vagy lénybõl való, vagy hogy teremtetett, változható vagy, hogy változandó az Istennek a Fia, azokat átokkal sújtja az egyetemes és apostoli egyház." /Niceai hitvallás/; "A Szentlélek az Atyával és a Fiúval együtt imádandó, és együtt dicsõítendõ." /Niceai-konstantinápolyi hitvallás/

3. Triteizmus. Ez a tévelygés a háromistenhit, mely a Bibliának azt az állítását tagadja, hogy csak egy Isten van. A triteizmus felbukkanása inkább jószándékú tévedés volt, mint tudatos tagadás. A negyedik században a keleti egyházatyák különbözõ hasonlatokat kerestek a Szentháromság körülírására, de némelyik hasonlat olyannyira rossz volt, hogy az általa bemutatott hit a szigorú monoteizmust követõ zsidók és muzulmánok szemében joggal tûnt háromistenhitnek. Ezek a keleti teológusok nem tagadták Isten egységét, de inkább három személy közös céljairól és szándékairól, mint közös lényegérõl beszéltek. Ezzel azt az érzetet keltették sok hívõben, mintha a valóságban tényleg három Isten lenne, akik teljes egyetértésben vannak egymással. Egységük nem több annál, mint három ember tökéletes összhangja és egyetértése. Az egyik kappadókiai teológus még olyan hasonlattal is élt, hogy az Atya, a Fiú és a Lélek lényegének egysége olyan, mint Péter, Pál és Barnabás közös részesedése az emberi természetben. Ezek a megközelítések éppen azt a Szentháromság-hitet kérdõjelezték meg, melyet illusztrálni akartak, és inkább egy triteista szemléletet hintettek el.

A triteizmus nem egyeztethetõ össze a Biblia tanításával. A Biblia hite szigorú monoteizmus (egyistenhit). Ha túlhangsúlyozzuk az Atya, a Fiú és a Lélek különállóságát, jó orvosság lehet, ha elkezdjük újra tanulmányozni az Ószövetséget. Ott ugyanis a napnál is világosabb, hogy csak egy Isten van. "Kezdetben teremtette Isten a mennyet és a földet." - olvassuk a Biblia elsõ mondatát. Ézsaiás könyvében pedig maga Isten kiált népéhez: "Ti vagytok a tanúim - így szól az Úr -, és szolgáim, akiket kiválasztottam, hogy megismerjetek, higgyetek bennem, és megértésétek, hogy csak én vagyok. Elõttem nem lett isten, és utánam sem lesz." A keresztény egyház csatlakozott ehhez a bizonyságtételhez, ahogy a Westminsteri kiskáté 5. kérdésére adott válasza is megfogalmazza: "Csak egyetlen élõ és igaz Isten van.". Vagy ahogy Pál apostol mondja a Timóteusnak írt elsõ levelében: "Mert egy az Isten, egy a közbenjáró is Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus". A Szentháromságról szóló tant tehát nem szabad úgy magyaráznunk, hogy az valamiképpen is háromistenhitet eredményezzen.

Hogy viszonyulnak a személyek Isten lény(eg)éhez?

Miután megvizsgáltuk a Biblia három állítását a Szentháromsággal kapcsolatban, és megemlítettük a három létezõ eretnekséget is, fel kell tennünk azt a kérdést, hogy vajon hogyan viszonyulnak a személyek Isten lény(eg)éhez. Kezdjünk alázattal és szent félelemmel behatolni a Szentháromság Isten általunk megismerhetõ lényébe, és próbáljuk megérteni, mit is jelent az, hogy "Az Atya, a Fiú és a Szentlélek három-egy Isten." Három megállapítás segíthet abban, hogy jobban értsük az isteni személyek és az isteni lényeg viszonyát. Talán itt is igaz az, hogy amikor a Szentháromságról állítunk valamit, azzal nem annyira valódi megértésrõl vagy megismerésrõl teszünk bizonyságot, inkább egy helytelen értelmezést tagadunk. A Szentháromság egy titok. Valószínûleg többet tudunk arról, hogy mi nem a Szentháromság, mint arról, hogy valójában mi is az (vagy ki is õ!). Helyesnek látszik kimondani a következõket:

1. Mindhárom személy teljesen Isten. Isten lényét nem lehet három részre osztani. Tehát nem arról van szó, hogy az Atya egyharmad Isten, a Fiú egyharmad Isten és a Szentlélek is egyharmad Isten, és a három harmad tesz ki egy egészet. Ez ugyanis azt jelentené, hogy az Atya nem teljesen Isten, az isteni tulajdonságoknak csak nagyjából egyharmadával rendelkezik. Ugyanez lenne igaz a Fiúra és a Szentlélekre is. A Biblia tanítása alapján el kell utasítanunk ezt a megközelítést, és állítanunk kell, hogy mindhárom isteni személy teljesen Isten (vö. Kol 2,9).

2. Mindhárom személy rendelkezik az összes isteni tulajdonsággal. A személyek nem Isten lényéhez hozzáadott tulajdonságok, hiszen ebben az esetben lennének olyan tulajdonságok, amelyekkel csak az Atya, csak a Fiú, vagy csak a Szentlélek rendelkezne. Az isteni szerepek valóban különbözõek (ahogy ezt látni fogjuk), de ha az isteni tulajdonságokról állítjuk ezt, akkor megint a személyek teljes istenségét kérdõjeleznénk meg. Ha a személyeket az isteni lényeghez hozzáadott isteni tulajdonságoknak gondoljuk el, akkor a Szentháromságról alkotott képünk valójában inkább hasonlít egyfajta "Szentnégyesség"-re, ahol beszélhetünk egy isteni lényegrõl, egy Atyáról, egy Fiúról és egy Szentlélekrõl. Hogy ezt elkerüljük, nagyon fontos azt állítani, hogy mindhárom személy rendelkezik az összes isteni tulajdonsággal és teljes isteni lényeggel, és nincs Istenbõl semmi ezen kívül.

3. Egy lényeg (uszia), három személy (hüposztászisz). A fõ kérdés most az, hogyan lehetne biblikus módon megfogalmazni Isten belsõ lényének ezeket az igazságait A korai egyház rengeteget bajlódott ezzel a kérdéssel, és próbáltak megfelelõ szavakat találni, melyekkel úgy tudják leírni a Szentháromságról szóló tant, hogy ne jussanak valamilyen téves következtetéshez.

Az ariánizmussal vívott harc során a görög egyházban végülis két szót találtak, melyeket egyetemesen el is fogadtak. Az egyik szó az uszia (lényeg) vagy usziosz (lényegû) volt. Ez Madách révén talán ismerõs a magyar fülnek, hiszen híres drámájában írt a homousziosz és a homoiusziosz, azaz egylényegû és hasonló lényegû kifejezésekrõl, rámutatva a két szó közötti csupán "i" betûnyi különbségre (homo = azonos, homoi = hasonló). A korabeli görög tudósok azonban tudták, hogy az az egy "i" betû nem csak egy "i" betû, hanem akár az igaz és hamis tanítás közötti kardinális különbség jele is lehet. Az uszia szóval Isten lényegének egységére utaltak. Amikor ezt latinra fordították, a substantia kifejezést használták, melyet magyarul szintén lényegnek fordítunk. Isten egy uszia (substantia), vagyis egy lényeg.

A másik szó, amit a görög nyelvben találtak a hüposztaszisz, amit nagyon nehéz volt latinra fordítani. Több próbálkozás után végül a subsistentia (személy) szónál maradtak, mely azonban nem adja vissza tökéletesen a görög kifejezést. Amikor ugyanis személyre gondolunk, akkor a mi fejünkben (a latin gondolkodáshoz hasonlóan) nagyon erõs "határtudat" és a különállóság érzése kapcsolódik a fogalomhoz. A görög hüposztaszisz szóban nem ilyen egyértelmû ez a különállóság. Mégis talán ez a legjobb fordítás, mert így meg tudjuk különböztetni Istenben azt, ami egy (lényeg), attól, ami három (személy). Az uszia és hüposztaszisz közötti különbségtétel eredményeképpen azt mondhatjuk Isten belsõ lényérõl, hogy az Atya osztozik az Istenség teljes lény(eg)ében (uszia), mégis különbözik a Szentlélek személyétõl (hüposztaszisz) és a Fiú személyétõl (hüposztaszisz). Ugyanez igaz a Fiúra és a Szentlélekre is.

Talán segít a megértésben, ha megpróbáljuk elképzelni, hogy vajon mi az, amit Isten magáról mint Szentháromságról el tudna mondani. Tudná azt mondani, hogy: "Én a Fiúval és a Szentlélekkel együtt Isten vagyok.", vagy azt, hogy "Én az Atyával és a Szentlélekkel együtt Isten vagyok.", vagy pedig azt, hogy "Én az Atyával és a Fiúval együtt Isten vagyok." Ilyenkor Isten valamelyik hüposztaszisza (személye) szólalna meg (ahogy például az Atya mondta, hogy "Szálljunk le, nézzük meg, hogy mit építenek!", vagy a Fiú, hogy "Én és az Atya egy vagyunk."). De a megdöbbentõ dolog az, hogy Isten a következõt is tudná mondani: "Én Atya, Fiú és Szentlélek vagyok, az egyetlen igaz Isten." Ebben az esetben az isteni uszia (lényeg) szólalna meg (ahogy ezt Isten rengeteg alkalommal teszi is, mint például Ézsaiáson keresztül: "Én vagyok az elsõ és az utolsó, rajtam kívül nincs Isten."). Isten meg tud nyilatkozni úgy is, mint egy Isten, és úgy is, mint három személy, mert õ valóban egy isteni lényeg és három személy.

Hogyan viszonyulnak egymáshoz a Szentháromság személyei?

Eddig azt vizsgáltuk, hogy hogyan viszonyulnak a személyek Isten lény(eg)éhez. Most azt fogjuk kutatni, hogy hogy viszonyulnak a személyek egymáshoz. Teológusok gyakran megkülönböztetnek egymástól üdvrendi és lényegi (ontológiai) Szentháromságot. Ezek szakkifejezések arra a két különbözõ módra, ahogyan megismerhetjük Istent mint Szentháromságot.

A Szentháromság megismerésének egyik módja az, hogy a Bibliát olvasva azt figyeljük, hogy Isten az üdvtörténet során hogyan nyilatkoztatta ki magát. Ekkor azt látjuk, hogy kinyilatkoztatta magát úgy mint Atya, úgy mint Fiú és úgy mint Szentlélek. Azt is látjuk, hogy a Fiú valahogyan viszonyul az Atyához (Jézus földi élete során például engedelmeskedett az Atyának), és a Szentlélek is valahogyan viszonyul az Atyához és a Fiúhoz (Jézus például azt mondta, hogy "Kérem az Atyát, és az Atya elküldi nektek a Szentlelket."). Az így kirajzolódó képet nevezik üdvrendi Szentháromságnak.

Vajon egyezik-e ez azzal, ahogyan Isten öröktõl fogva létezik (ezt nevezik lényegi Szentháromságnak)? A Bibliában található utalások alapján a válasz az kell legyen, hogy igen. Az a kapcsolat, ami az Atya és a Fiú között létezik, örökkévaló kapcsolat (vö. Jn 17,20-24; 1Kor 15,28; Zsid 1,5), és ugyanez igaz a Lélekkel való viszonyra is (Jn 15,26; 16,13-15). Mivel azonban az Igébõl viszonylag keveset tudhatunk a lényegi Szentháromságról, azt feltételezzük, hogy az üdvrendi Szentháromság egyfajta leképezõdése az öröktõl fogva létezõ kapcsolatoknak. A három személy egymáshoz fûzõdõ viszonyáról ezért a legtöbbet abból tudjuk, ahogy az üdvtörténet során egymáshoz kapcsolódnak. Nézzük meg külön ezeket a viszonyulásokat.

1. Az Atya kapcsolata a Fiúval. Talán az Atya és a Fiú örök kapcsolata a legizgalmasabb. A második isteni személy nem csak Fiú, de kimondott Ige is, Isten képmása is, és Isten dicsõségének kisugárzása is. Mégis a legismertebb és leggyakrabban használt elnevezés az, hogy Fiú, Isten egyszülött Fia. Ehhez társul egy fontos fogalom, mégpedig a nemzés. "Fiam vagy te, ma nemzettelek téged!" - mondja az Atya a Fiúnak a világ teremtése elõtt. A nemzés eredményének tekinthetjük a másik ehhez kapcsolódó fogalmat, a születést. A Biblia többször egyszülött vagy elsõszülött Fiúnak nevezi Jézus Krisztust. Az Atya és a Fiú kapcsolatában a legfontosabb dolog tehát a nemzés vagy születés. A Fiú az Atyától születik, az Atya nemzi a Fiút. Az Atya úgy viszonyul a Fiúhoz, ahogy egy apa viszonyul a fiához, és a Fiú úgy viszonyul az Atyához, ahogy egy fiú viszonyul az apjához. A Szentháromságon belül tehát van egy atya-fiú viszony, melyet a nemzés és születés felcserélhetetlensége határoz meg, és a nemzõ és egyszülött közötti szeretet forraszt egybe (vö. Jn 17,28).

De van itt egy feszítõ kérdés, amelyet meg kell válaszolni. Mikor történt ez a nemzés? Emlékezzünk a Niceai hitvallás záradékára: "Akik pedig azt mondják, hogy volt valaha, amikor nem volt, és mielõtt nemzetett nem volt, és, hogy nem létezõkbõl lett vagy más valóságból, vagy lénybõl való, vagy hogy teremtetett, változható vagy, hogy változandó az Istennek a Fia, azokat átokkal sújtja az egyetemes és apostoli egyház." Ha a Fiú született, akkor "volt valaha, amikor nem volt"? A Niceai hitvallás ezt elutasítja. Egyetlen helyes válaszunk lehet a nemzés idejére vonatkozóan, az pedig az, hogy örökké! Ha nem ezt a választ adjuk, akkor tévelygésbe jutunk. Azt kell mondanunk errõl a nemzésrõl, vagy születésrõl, hogy bizonyos értelemben mindig megtörtént, soha nem volt olyan, amikor azt lehetett volna mondani, hogy nem történt meg!

Leginkább talán az segíthet ezt megérteni, ha elképzelünk egy kimerevített videoképet vagy egy pillanatfelvételt egy születésrõl, és azt a pillanatot képzeletben kivetítjük az örökkévalóság mindkét síkjára. Látjuk a születés folyamatának végsõ pillanatát, és mégis azt mondjuk, hogy ez a kép soha nem változott meg és soha nem is fog megváltozni. Mindig ez történt, mindig ilyen volt és mindig ilyen lesz. Valami ilyesmit kell állítanunk az Atya és a Fiú kapcsolatáról is. Ez a születés örökké megtörtént. Mindezt azért nem tudjuk megérteni, mert véges lényekként képtelenek vagyunk felfogni az örökkévalóságot, hiszen nekünk volt kezdetünk, és lesz végünk. Ezért mondja az elfáradt Prédikátor is: "…az örökkévalóságot is az emberi értelem elé tárta, de az ember mégsem tudja felfogni…". Ám ez Istenre nem igaz, mert õ mindig is létezett és mindig is létezni fog. Õ változatlan, tegnap, ma és mindörökké ugyanaz.

Ez azt jelenti, hogy soha nem volt olyan, hogy a Fiú nem létezett. Soha nem volt olyan, hogy "azelõtt, mielõtt õ nemzetett". Soha nem volt olyan, hogy az Atya egyedül lett volna. Isten mindig három személyben létezett, mint Atya, Fiú, Szentlélek. A nemzés tehát egy örökkévaló viszony, soha nem volt úgy, hogy "azelõtt" lett volna, és soha nem lesz úgy, hogy ez megváltozna. Az Atyából soha nem lesz Fiú, a Fiúból soha nem lesz Atya, kettõjük viszonya soha nem cserélõdik fel, nem kezdõdik el, és nem is szûnik meg. Az egyszülött Isten mindig is ott volt az Atya kebelén (Jn 1,18), mert mielõtt Ábrahám lett, õ van (Jn 8,58). Õ a Vagyok, a másik Vagyokkal együtt, aki nemzette õt, és akivel õ egyetlen Vagyok aki Vagyok, JHVH.

A másik kérdés a nemzéssel kapcsolatban az, hogy ha az Atya és a Fiú közötti viszony felcserélhetetlen, akkor lehet-e alá-fölé rendeltségrõl beszélni kettejük között? A válasz erre az, hogy lehet, de világossá kell tenni, hogy ez csak a Szentháromságon belüli szerepükre igaz, lényegükben viszont mindig egyenlõek voltak és mindig egyenlõek is maradnak. A nemzés magával hozza azt, hogy a született Fiú teljes mértékben örökli az Atya természetét és osztozik az isteni lényegben. (Ez a legnagyobb különbség a Fiú és a fiak között. Jézus az Isten egyszülött Fia, mi viszont Istennek olyan fiai vagyunk, akik nem osztoznak Krisztussal együtt az isteni lényegben.) Mivel az Atya is teljes mértékben osztozik az isteni lényegben, a Fiú is teljes mértékben osztozik az isteni lényegben, ezért minden alárendeltség csak szerepekrõl szól.

A Szentháromságon belüli szerepek a nemzés sorrendjének megfelelõen különbözõek. Az Atya küldi a Fiút, a Fiú engedelmeskedik az Atyának. Az Atya mint Fiát szereti az Egyszülöttet, a Fiú mint Atyját szereti a Nemzõt. Leginkább talán a férj és feleség közötti bibliai szerepek segítenek ezt megérteni. Pál apostol tudatosan alkalmazza ugyanazt a hierarchikus elképzelést a férj és a feleség viszonyára, mint az Atya és a Fiú kapcsolatára: "Szeretném ha tudnátok, hogy minden férfinak feje a Krisztus, az asszony feje a férfi, a Krisztus feje pedig az Isten." (1Kor 11,3). A férj és a feleség között nincsen értékbeli különbség, mindketten Isten képmását hordozó emberek. Szerepükben a Biblia alapján azonban van különbség: a feleség alárendeli magát a férjének, a férj pedig szeretõ feje feleségének.

2. A Szentlélek kapcsolata az Atyával és a Fiúval. Hogyan viszonyul a Szentlélek az Atyához és a Fiúhoz? Ha az Atya és Fiú kapcsolatát a nemzés jellemzi, akkor a Szentléleknek az Atyával és Fiúval való kapcsolatát pedig a származás szóval jelölhetjük (vö. Jn 15,26). Azért tettek teológusok különbséget, mert ha a Szentlélekre is a nemzést, vagy a születést használnánk, akkor azt mondhatnánk, hogy Istennek két Fia van. A Biblia alapján azonban tudjuk, hogy Istennek csak egy Fia van, az Egyszülött Isten. A szerepbõl fakadó sorrendiségben a Szentlélek a harmadik. A Szentlélek tehát valamilyen más módon kapcsolódik az Istenség forrásához.

Kitõl származik a Szentlélek? Az Atyától? Vagy az Atyától és a Fiútól együtt? Ez a kérdés megosztotta a nyugati és a keleti egyházak teológusait. A Niceai hitvallás egyszerûen annyit állított a Szentlélekrõl, hogy "aki az Atyától származik". Késõbb nyugati teológusok beiktatták a szövegbe azt a kifejezést is, hogy "és a Fiútól" (filioque). Ezt a keletiek nem fogadták el, és ez volt az, ami formálisan is egyházszakadást okozott 1054-ben. Elsõ látásra lényegtelen kérdésnek tûnik ez, mégsem teljesen az. Van egy felfogásbeli különbség a keleti ortodox egyházak megközelítése és a nyugati (római katolikus és protestáns) egyházak megközelítése között, melyet az utolsó részben részletesen meg is fogunk nézni.

A keletiek úgy gondolkodtak, hogy az Istenségen belül egy forrás van, és ez az Atya. (Emlékezzünk rá: itt örökkévaló viszonyról van szó, nem az idõben jelentkezõ viszonyról!) Az Atya szól, ennek eredménye az Ige. Miközben az Atya kimondja a szót lehel is, ennek eredménye pedig a Lélek. Az Ige másképp jön az Atyától mint a Lélek, de a keleti felfogás szerint mindkettõ az Atyától jön. A Lélek csak az Atyától származik, különben két forrás lenne az Istenségen belül. A keletiek a János 15,26-ra hivatkoztak, melyben Jézus azt mondja: "az igazság Lelke, aki az Atyától származik".

A nyugati egyházak máshogy közelítették meg a kérdést. Õk is vallották azt, hogy az Istenségen belül csak egy végsõ forrás van (a Fiú az Atyától születik), de a Szentlélek esetében az Atyát és a Fiút már mint közös forrást látták, akiktõl származik a Szentlélek. A nyugati teológusok a János 15,26-nak arra a részére hivatkoztak, ahol Jézus azt mondja: "Amikor eljön a Pártfogó, akit én küldök nektek az Atyától, az igazság Lelke". A nyugatiak törekvése mindig az volt, hogy hangsúlyozzák a személyek szoros együttmunkálkodását és azt, hogy a Szentlélek munkája alá van rendelve Krisztus megváltó munkájának. A keletiek ezzel kapcsolatban arra figyelmeztettek, hogy a nyugati felfogásban könnyen összekeverednek a személyek a Szentháromságon belül. A keletiek a modalizmustól tartottak, ami a történelem tanúsága szerint a nyugati egyházban valóban nagyobb kísértést jelentett, mint a keletiek között. A görögök másik kritikája az volt, hogy a nyugati modellben könnyen elszemélytelenedik a Szentlélek, vagy eljelentéktelenedik a Szentlélek munkája.

A keletiek kritikája megfontolandó, figyelnünk kell arra, hogy a Szentlelket ne személytelenítsük el, hiszen õ "az Atyával és a Fiúval együtt imádandó és együtt dicsõitendõ". A nyugati felfogásnak viszont abban van igaza, hogy az Atya, a Fiú és a Szentlélek egy közös céllal munkálkodnak, és a Szentlélek munkája soha sem válik el a Fiú munkájától, mert a Lélek az Atyától és a Fiútól jön.

A Szentháromsággal kapcsolatos igazságok Isten önkinyilatkoztatásából fakadnak, de a most elmondott formában az ariánizmussal folytatott negyedik századi harcban kristályosodtak ki. A Szentháromság-tan nem annyira állítani akar, mint inkább elejét venni nem biblikus állításoknak. Ilyen értelemben hálásan mondhatjuk, hogy Isten felhasználta az eretnekségeket is, hogy tisztábban láthassunk az igazság kérdésében.

"Az ariánizmus mai képviselõi legfõképp a Jehova Tanúi szervezete és az unitárius felekezetek.) Áriusz azt tanította, hogy a Fiú és a Szentlélek nem öröktõl fogva létezõ lények, hanem az idõ egy pontján (vagy az idõn kívül) Isten teremtette õket. Ennélfogva a Fiú és a Szentlélek alsóbbrendûek, nem lehetnek egylényegûek az Atyával. A Fiú legfeljebb hasonló lényegû lehet mint az Atya."

Látod-látod! És még ti vádoljátok Jehova Tanúit azzal, hogy nem tudják mit kritizálnak. Ez a szöveg ékes bizonyítéka annak, hogy ez éppen rátok vonatkozik...