Mit gondoltok? Érdemes próbálkoznom?

Még akár lehet is belőle valami. Ha nagyon szeretsz írni, akkor írjál, de ne azért, hogy mindenki tetszését elnyerd. Az írás szakma, aminek a tanulófázisában vagy; a súlyemelő sem fog elsőre kétszáz kilókat emelgetni, viszont amíg nem üt meg egy szintet, addig nem vesz részt a bajnokságon, hanem kőkeményen edz. Aki azt mondja, hagyd abba, azzal ne foglalkozz, írj, ha szeretnél. Csak tudd, mi szól a fióknak, mi az, ami bétázásra érdemes (megmutatod olyan ismerősöknek, akik elfogulatlanul véleményezik), és mi az, amit érdemes kiadásra szánni.

Általában azt veszem észre, hogy egy síkra mennek a történetek. Az író megpróbál kibúvót keresni, hogy különleges környezetbe helyezi a sztorit, és akkor az ő története már más, mint a többi. Mégis a fülszöveg majdnem mindig ugyanazt a forgatókönyvet sejteti. Adva van egy alapszitu (lány a közösségben, csak a díszletek mások), majd kb. ugyanazok a "talán/vajon" kérdések.

"Talán rájön az igazságra, talán átsiklik majd felette."

Még jó, hogy rájön, elvégre azért főhős. Persze a bukás is lehet tanulság, de a kérdés nem ezt célozza. Ha nem jön rá, nem méltó a főhős címre, bármelyik másik szereplő is mutatja meg az olvasónak, mi az igazság, felmerül a kérdés, miért nem ő lett a főhős?

"Talán szerelmes lesz egy jófiúba, esetleg egy rosszfiú tetszik meg neki."

Annyira fontos kérdés a szerelmi szál, hogy még a fülszövegből sem lehet soha kihagyni? Az meg nem számít, hogy jó- vagy rosszfiú, csak a szereposztás lesz más, a történet ugyanaz: a diszharmónia érthetetlen módon harmóniába vált. Legrosszabb esetben deus ex machina jelenség, ahol a hormonok az igazi főhős.

"Talán kiszabadul a régi erőszakos életéből, meglehet viszont, hogy a küldetés végezetével, visszamegy a ketrecébe. Ki tudja?"

Például bárki, aki olvassa. Miért menne vissza magától? Nem hülye. Más, ha visszakényszerül, de megint nem erre irányul a kérdés. Azon kívül az alap szituációból leolvasható, hogy előbb-utóbb választania kell, ami viszont messze nem a történet megoldása (hiszen addig mi is történik?), hanem a bonyodalom kezdete.

"Még 384 írja a történetét. Még."

Csak nehogy deus ex machina legyen. Az a baj, hogy rejtélyeskedsz, de nem sikerül rejtélyesnek lenned.

Ennyit a fülszövegről, ami így nem igazán kelti fel a figyelmet, miközben lehet, hogy a történet egész jó.

A fogalmazás maga nem rossz, bár felmerül a kérdés, a főnök miért tegezi, aztán egy ponton miért magázza a diákot. Hol a katonai vasfegyelem? A főnök egyáltalán nem lényegre törő, töltelékszavakat használ, ami ebben a szituációban nem indokolt. Egy felettes csak annyi információt közöl, amennyi a sikeres küldetés érdekében nélkülözhetetlen, aztán kiadja a parancsot, és a kiskatona neve kuss: ugrik, nem kérdez (különben úgy üvöltik le a fejét, hogy a sarokból szedheti fel). Késésért pedig nem leteremtés, hanem fenyítés jár, pl: egy hónap vécépucolás hajnali négykor, minden késés plusz egy hét, aztán vagy beletanul vagy beledöglik, pont; ócska fogaskeréknek nincs helye a gépezetben. Hiszen adott helyzetben a küldetés sikere múlhat néhány másodpercen is. Ez így inkább sima iskola, mintsem egy katonai... nem is tudom mi. Az nem baj, hogy a helyszín nem tisztázódik azonnal (sőt, jobb is, hogy történettel indítasz), de a körülményeket éreztetni kell. Vond be az érzékszerveket, a metafizikaiakat is. Lehet, hogy a főhős régóta ott van, és megszokta már a sok büdöset. Az olvasó viszont most van itt először. Ilyenkor például hasznos lehet beemelni egy mellékszereplőt, aki újonc, és akin keresztül érezteted a különbségeket a külvilág és ennek az intézmények a világa között. Persze kapcsolódjon a történethez, ne lógjon a levegőben. Ha viszont a főhős is új, akkor ő is megtestesítheti ezt a csatornát. A nézőpontkarakter mindig izgalmasabb a száraz leírásnál, utóbbit akkor érdemes használni, ha egy szereplőn keresztül sem tudsz valamit hitelesen bemutatni (senki nem mondja ki, hogy az ég lila, ha abban a világban nyilvánvaló).

Klasszikus hiba, hogy a helyszínek el vannak bagatellizálva, olyan a főhős, mint egy rajzfilmfigura a fehér háttérben, aki körül a csak a rá éppen hatással lévő mellékszereplők jelennek meg. Hogy néz ki a főnök? Hogy néz ki a lány? Hogy néz ki az iroda? Amit leírtál, bőven lehetne tíz-húsz oldalas fejezet is, mire a főszereplő megkapja a küldetését. Már tudunk valamit az intézményről is, ha nem is mindent, de eleget ahhoz, hogy eligazodjunk benne. Lehet, hogy ezt a második fejezetbe kellene tenni, az első bemutatja az intézmény életét, akár az említett megalázásos történeten keresztül. És akkor már még félelmetesebb a tudat, hogy most a főnök elé kell járulni, akiről nyilván terjednek pletykák.

Ezek a hibák feltehetően azért vannak, mert nem olvasod át (elégszer), amit írtál. Az írás gyakran olyan, hogy elkap a lendület, és ez rendben is van: nem kell foglalkozni a helyesírással, a pontos fogalmazással, írj le minden, ami épp eszedbe jut, nagyon is hatásos tud lenni. Viszont épp ezért elengedhetetlen, hogy egy kis pihentetés után újra meg újra átolvasd, és már racionális fejjel rendbe rakd a tévedéseket.

Akadozik, döcög. Egy történetnek a szárnyára kell vennie az olvasót, észrevétlenül vonni bele a maga belső világába.

A másik a szereplők bemutatása. Amikor valaki beszélni kezd, nekem, mint olvasónak látnom kell az illett. Képet kell tudnom róla alkotni. A kinézetéről, a stílusáról, a szokásairól. Az nem elég, ha te "látod" a szereplőidet. Láttatni is kell őket.