Mit jelent számodra az, hogy van kutyád?

Leukémiás voltam. A kemoterápia miatt kihullott az összes hajam 14 évesen. Nem járhattam iskolába, magántanuló voltam. Nem voltak barátaim. Még nyáron is kendőt kötöttem a fejemre, hogy ne lássák a kopasz fejbőrömet. Utcára alig mentem, minek? Nem volt miért. Amikor a szüleim dolgoztak,én egyedül voltam, mert egyke vagyok. Nem csináltam semmit, csak tanultam és olvastam, és ültem a panelban az ablak előtt, és néztem ki a fejemből. Üres volt az életem.

Tavasszal meglepetés ért: anyukáméknak sikerült megvenniük egy gyönyörű házat a városunk melletti faluban, és kiköltözünk. Hatalmas kert, öreg fák, virágok garmadája, kis kerti tó, pad az árnyékos hűvösban, virágzó rózsabokrok között. Mint egy romatikus álomban. Egyszerűen gyönyörű volt. Egyik délelőtt a szüleimnek szabadnapjuk volt, és apu behívott a házba. A gép előtt ült, és nézett valamit, anyával mosolyogtak. Egy menhely honlapját nézegették éppen, és a képernyőn lévő fényképről egy tüneményes, laskafülű 2 hónapos kölyökkutya nézett rám a bús szemecskéivel. Beleszerettem. Másnap már mentünk is érte, majdnem három órát utaztunk oda és hármat vissza, mert a menhely az ország másik felén volt. A kis jószág egész úton az ölemben ült, hozzám bújt, és én pedig elkeztem szép lassan elolvadni.

Az összes létező kutyanevelési könyvet megvettem vagy letöltöttem, elolvastam az utolsó apró betűig mindent, majd szépen lassan kialakult bennem egy kép erről a zsömleszínű csöppségről, aki még a lépcsőn is alig bírt feljönni. Bizonytalanul, de elkeztem foglalkozni vele. Az egész család összefutott, és pedig össze tudtam volna csókolni Lucát, amikor életében először leült kézjelre. És ez szépen folytatódott. Elfeledkeztem a betegségemről, csak amikor a gyógyszert vettem be, akkor jutott eszembe. Az egész eletemet kitöltötte a kutyám, és én az övét. Egész nap egymás nyakán lógtuk. Megtanítottam mindenre. Videókat néztem a munkavizsgákról, és mindent lemásoltam, ugyanúgy megtanulta. Nyáron együtt fürödtünk a kertben a medencében, és végre indokot találtam kimenni az ucára. Órákat sétáltunk. Erdőn-mezőn, be a városba, róttuk az utcákat. Én büszkélkedtem a kutyámmal, nem érdekelt, hogy kendő van a fejemen, csak az foglalkoztatott, hogy neki jó legyen, hogy együtt jól érezzük magunkat. Szeptemberben a kórházban mikor kontrollon voltunk, mindenki összefutott: hivatalosan is gyógyultnak nyilvánítottak. A vérképem tökéletes volt, a szervezetem legyőzte a rákot. A gyógyszereimet elhagyhattam. Valóságos orvosi csoda lettem!

Hazamentem, és tudtam, hogy a kutyám is tudja! Együtt örültünk. Az első utam a kutyaiskolába vezetett. Ott megmutattuk, mit tudunk, és mindenkinek leesett az álla a meglepetéstől! A kiképző már írta is a vizsgalapra a nevünket. Azóta magunkénak tudhatunk 2 kitűnő minősítésű munkavizsga-bizonyítványt, és hajtunk a harmadikra is. Januárban félévtől elkeztem az iskolát, közösségbe mentem, ismerkedtem. Kinőtt a hajam, a bőröm visszakapta az eredeti színét, és valósággal kivirultam. Azóta két év telt el, és köszönöm, jól vagyok. A kutyám itt fekszik mellettem, néha álmodik és ugat álmában, de a lába hozzáér az enyémhez, és tudom, hogy örökké így lesz. Ő hozzám tartozik, én pedig hozzá. Megmentette az életemet, és ezért örökké hálás leszek neki.

utolsó: ehhez nem lehet mit hozzátenni ezek után. Köszönöm, hogy ezt leírtad. Szerintem mindenkinek el kellene olvasnia, akár szereti a kutyákat, akár nem.

Nekem szimplán csak az életem a kutyáim, engem a depresszióból húztak, húznak ki folymaatosan.

A kutyám az egyetlen élőlény ezen a földön, aki a szeretemet hatalmas szeretettel és végtelen hálával viszonozza. Az egyetlen, aki velem van, és csillapítja bennem a magány érzését, az egyetlen, akiben még nem csalódtam soha, és az egyetlen, aki még nem okozott nekem kárt ebben az életben.

Ő a legjobb befektetés, amit csak tettem, mert azért a pénzért, amit bele invesztáltam, egy pénzzel soha meg nem fizethető barátot, társat kaptam.

Szinte olvas a gondolataimban, tudja, mikor van problémám, mikor vagyok dühös, mikor bántanak, és megvéd engem. Ha önbizalomhiányos vagyok, ami meglehetősen gyakran fordul elő, elég csak ránéznem a kutyára, és tudom, hogy imád engem, mert a szeméből olyan hűség és rajongás árad, hogy azonnal kevésbé érzem magam utálatosnak.

Az is fontos, hogy egyedül én gondoskodom a kutyámról. Szüksége van rám, és én miatta tudom, hogy képes vagyok a gondoskodásra. Engem is jobb emberré tesz.

Bármit megcsinál a kedvemért, nagyon okos, de ami még fontosabb, hogy egy cseppnyi agresszió sincs benne. Gyerekeket tanítok vele az állatok szeretetére, és sokszor tapasztalom, hogy azok a kicsik, akik sírva fakadnak, ha egy pincsi odaszalad hozzájuk, annyira félnek a kutyáktól, nevetve gugolnak le az én (100-szor akkora) kutyám elé, hogy elfogadják a pacsit, amit ő ad.

Feltétel nélkül megbízom a kutyámban (ebben is egyedülálló), kis gyerekeket merek otthagyni vele, és a nyitott kapun sem megy ki, mert hiszi, hogy én vagyok a legjobb gazdi, és nem hagy el soha.

Ha azt írom, hogy ő a legjobb barátom, akkor biztos sokan lehülyéznek, és azt gondolják, hogy nincsenek ember-barátaim.

De igen, vannak. Csak szinte mindegyikükben csalódtam már. A kutyámban még soha.

Nagyon fontos nekem, felelős vagyok érte, mindent megteszek, hogy boldog élete legyen. Ő pedig nagyon hálás, és sok-sok szeretetet ad.