Hamarosan családi házba költözünk. Mindenképpen szeretnénk egy kutyát. DE MILYET?

Egyébként ha már itt tartunk, tényleg jól gondoljátok meg. Én úgy nőttem fel, hogy jól menő vállalkozásaink voltak, voltam nyaralni nagyon menő és nagyon drága helyeken, hatalmas birtokunk van, nagy kutyával, autók, motorok, stb. Véglegesnek tűnt eléggé.

Most ott tartunk, hogy apu kicsit elszámolta a legutóbbi vállakozását, és mindenét elbukta, márciusban árverezi a bank a házat is.

Én meg napok óta lelkibeteg vagyok a kutya miatt. Akartam is már kiíírni emiatt kérdést, csak még nem szedtem össze eléggé a gondolataimat. Most nagyjából az a két opció van, hogy hozom a 70 kilós kutyát a kutyám és a macskám mellé egy harmadik emeleti albérletbe, a kutyákat nem szerető pasimhoz, vagy a másik verzióra nem is merek gondolni.

Szóval semmi sem tart örökké, ebben speciel teljesen igaza van Katának.

Csakkitti.

Nehogy lealtasd a nagytestű kutyádat.

Írjál!

Biztos mindannyian fogunk valami megoldást találni a gondjaidra.

Eszem ágában sincs lealtatni, én azt sosem tudnám megbocsájtani magamnak.

Csak az a baj, hogy szegény nincs olyan állapotban, hogy gazdához lehessen adni, mert nem túl stabil az idegrendszere, és nem is foglalkoztak vele rendesen a szüleim soha, ezért rendkívül félős, és én már nem laktam otthon mikor hozzánk került, és ha otthon is laktam volna, 7 éve még nem volt meg a tudásom ahhoz, hogy érdemben foglalkozni tudjak egy ennyire instabil kutyával. Elkezdtem sétáltatni, de ez ugye arra a néhány hétvégére vonatkozik, amikor nem vagyok a kutyasulin, és haza tudok menni. Látom a fényt az alagút végén, lehetne őt szocializálni, már azzal a néhány sétával hatalmas eredményt értünk el, de ez egy hosszú folyamat legeleje csak. Én ezt vállalnám is, elpanziózhatna a sulin amíg megoldjuk a szocializációját, de kinek kell egy óriás, akinek lehet, hogy csak egy éve van hátra? :(

Na de ne ezt offoljuk szét, tényleg kiírok majd kérdést, csak nagyon sok összetevős a kérdés.

Mindenesetre kérdező, tényleg nagyon gondoljátok meg, mert tényleg bármi történhet, és én azt is tudom, hogy milyen baromi nehéz kutyás albérletet találni, és sok lemondással jár, én laktam igen félelmetes helyeken, csak hogy a kutyám velem lehessen. Semmi sem tart örökké, sajnos a gazdagság sem, bármennyire is úgy tűnik.

Az én meglátásom az, hogy mivel bármi történhet, akkor ne tartsunk semmit?

És ha egyik nap kilépek az utcán és elüt a zebrán egy autó?

Vagy amikor utazok és baleset ér, akár a buszon akár az autóval?

Akkor senki ne vegyen magához semmilyen állatot?

Én a munkahelyhez kötöttem a kutya vásárlást. És mivan akkor ha megszűnik, mert kidobnak vagy kilépek?

Semmi! Olyan melót keresek ahol a kutyán van a lényeg. Nem fogok plázákban csili vili ruhában egész nap ácsorogni, hanem olyan helyet keresek ahol kedvemre leülhetek, és monduk nyomizjatom a gépet, ahogy most is teszem.

Ha nekem jut pár falat akkor jut a másiknak is. Összehúzzuk magunkat. Mi soha nem voltunk jólétben, soha nem vetett fel a pénz. Ám mégis van két nagy testű és egy kis keverék kutyánk. Néha ugyan a küszöböt rágjuk, de soha nem éheztünk, és a kutyák se.

Gondolom ha már megvan a kérdező kutyája vagy kutyái, történjen bármi azért felelősséget vállal és nem szabadul meg tőlük barbár módon.

Persze ettől még lehet másnak más a véleménye, de én is magamból indulok ki, és én ebből a szögből látom a dolgokat.