Hogy közölnétek az alábbit az édesanyátokkal? Ti hogy reagálnátok rá?

Mintha csak a saját történetem olvasnám :)

Csak én 19 évesen ismertem meg a hapsit, és ő "csak" 20 évvel volt idősebb nálam. A házassága romokban látszott, gyerek nem volt. Szerelmes szenvedélyek, tiltott örömök, majd nem egészen egy évre rá várandós lettem. Nem terveztük, de ha már így alakult, juhé, hát persze hogy felneveljük! Akkorra már külön is élt az asszonytól, együtt élteünk, a válás már csak "papírmunka", szülésig elintézi, ígéri.

Nem tette. Be se adta a papírokat. Indok: a felesége labilis lelkiállapota és az anyagiak.

Oké, persze, hogyne, türelmes vagyok.

Szabta magának a különböző határidőket: majd márciusra meg lesz! majd júniusra biztosan beadja! az ősz lenne a legjobb időpont! még ebben az évben tuti megcsinálja!

Elköltöztem. Mondtam, hogy ha majd elvált, szóljon, addig nincs közös élet egy fedél alatt. De továbbra is kapcsolatban maradtunk, mint szülők és szeretők.

Nem vált el.

Három évet vártam. Aztán mondtam hogy elég, randizgatni kezdtem. Erre ő megutált, hogy nem erről volt szó, ő minden erejével a mi közös jövőnk építésén fáradozott évek óta, hogy majd egyszer együttélhessünk és már a második gyerekről beszélgettünk, én meg lelépek? Persze, fáradozott, dolgozott mint a gép, de nekem nem a hiperszuper kétszázezres babakocsi kellett volna, hanem hogy elváljon és együttéljünk. Mégis mikorra gondolta hogy újra összeköltözzünk? Ha majd leérettségizett a gyerek? A végén még én lettem a mumus, ő meg az áldozat, közben én nevelem egyedül a gyerekünket, ő meg havonta egyszer ha felénk néz, anyagilag sem támogat már, az érzelmi és erkölcsi támogatása pedig egyenesen átfordult valamiféle bosszúszomjas cseszegetésbe, és inkább egyáltalán nem is kommunikálunk.

Persze tudtam én hogy ez lesz, de mit tehettem volna mikor már várandós lettem? (Abortusz kizárva) Az egyetlen megoldás az lett volna a helyzetre, ha eleve bele se kezdek a kapcsolatba vele. Ám már a várandósságom első pillanatától kezdve imádtam a gyermekem, és ha már így alakult, a gyermekemmel szembeni kötelességemnek éreztem adni egy esélyt az apának, és kénytelen voltam hallgatni az ígéreteket. Persze nem örökké.

Kérdésedre is válaszolván: én is féltem 20 évesen elmondani a szüleimnek, hogy várandós vagyok. Mielőtt elmondtam volna, megbeszéltem a tervezett jövőt a gyermek apjával, hogy felkészüljek a szülők kérdéseire: hova szülöd, miből tartod el, hogy tervezitek a jövőt, stb., így komplett jövőtervvel szolgálhattam a szülőknek (az más kérdés, hogy minden másképp alakult). Először a párom nélkül tudattam a hírt velük, és akkor egyben meg is beszéltem velük egy közös ebédet, amely során megismerhetik az apát. Hát nem örültek túlságosan. Enyhe kétségbeesés tükröződött az arcukon, de aztán azt mondták, az én életem, remélik hogy valóban boldog leszek, és segítenek mindenben. Az unokájuk végül a szemük fénye lett, imádják, odavannak érte, kényeztetik, és nekem is tényleg mindenben segítettek, amikor különváltak útjaink az apával, pedig akkor, várandósságom elején még azt forgattam a fejemben, vajon mit csinálok majd, ha a hír hallatán kitagadnak :)

Amúgy reméld hogy nem vagy terhes, és máskor vigyázz jobban. A pasi meg egy lenne a millióból, ha elválna, úgyhogy fontold meg, mekkora az esélyed a boldogságra és mekkora a pofáraesésre.

5 negatív teszt elég határozott negatívnak tűnik. Vegyél még néhányat, VÁRJ pár napot, és ismételd meg. Ha meg nem vagy terhes, szakíts vele, még mindig ezt javaslom...

(egyszer nekem is késett 2 hetet (!!!), pedig amúgy teljesen rendszeres. paráztam is rendesen, de nem volt baj, valószínűleg csak az aktív sport volt az oka)

Jut eszembe a csávó mit szól ahhoz, hogy lehet hogy terhes vagy? Tudja egyáltalán?