Baj ha csak ennyire tartom a kapcsolatot a családommal?

Kérdezőnek: csak te tudhatod, hogy elég-e vagy sem.

Ennyi pénzből nehogymár ők ne tudják kigazdálkodni az útravalót! Vagy legalább fizetnék nektek az utat...

Egyébként szerintem már az valami, hogy tartod velük a kapcsolatot.

Némely válaszolónak:

Uhh imádom az ilyen szülő-orientált embereket.

Jó volt a szüleitekkel? Akkor örüljetek neki. Ez nem jelenti azt, hogy másnak is olyan jó volt, tehát jogotok nincs a beszólásra.

Egyébként is, egy normális felnőtt embernek a saját lábán kéne megállnia.

Szóval ez most nektek szól, egy kis off, de lehet elgondolkozni:

Mondok két példát:

Az egyik az enyém.

Anyám a világ legjobb anyja lett volna, ha nem lett volna mentálisan beteg. De így minden nap kikészített, elvette a barátaimat, az első barátomat, nem mehettem sehova, még otthon is megszabta az időmet. Még 18 évesen is elmondta mikor feküdjek le, mikor keljek fel, beleszólt mindenbe.

1 éve voltam a párommal, mire bemutattam neki (ez alatt állandóan k.va voltam, mert nem értem haza suli után másodpercre pontosan). Természetesen rögtön elkezdett neki minden kitalációt sorolni, hogy ilyen rossz vagyok, olyan rossz vagyok. Szerencsére párom csak nevetett rajta, már akkor is jobban ismert, mint a saját anyám.

Hát, fogtam magam, és elköltöztem. Anyósékhoz, mert jobb megoldás nem adódott, és így legalább nekik értelmesen tudtam segíteni.

Most 2 éve vagyok együtt a párommal, végre teljes emberként, elmúlt a depresszióm, és fél lábbal a saját házamban vagyok, szép karrier előtt állok. Anyám szerint elárultam őt, így nem beszélünk, és nem is fogunk.

A másik a párom (anyjáé).

Anyósom imádja a gyerekeit, de ők akárhányszor meglátogatják, utána panaszkodik órákig. "Már megint rájuk kellett dolgozni, főzőcskézni, jajj de utálom azt a pasit, miért nem hagynak már békén, üljenek az anyóséknál".

Úgyhogy tessék elgondolkozni.

Ez a panaszkodás valami magyar átok. Jónéhány helyen éltem a világban,olyan helyeken is aholsokkal rosszabbúl élnek az emberek,de nem panaszkodnak ennyit.

Még ha volt osztákytársaimmal (45 körüliek) találkozom, nagy örömmel üdvözlöm,de neki a második szava már panaszkodás.És onnantól le nemlehet állítani. Pedig ráadásul tudom,hogy jól él.

Tehát én a társaságom már úgy válogatom meg,hogy azokkal szeretek találkozni akik nem ilynek. Baráti körömben sincs egy sem. Beszélgethetünk bármiről, de az értelmetlen panaszkodásnak semmi értelme,azon kívül,hogy mindenki szarabbul érzi magát utána.

Nekem szerencsém van,a családomban sincs ilyen.

Popper Péter beszélt egyszer arról, amivel mélységesen egyetértek (nem tudom pontosan idézni), hogy hatalmas félreértés az emberekben az, hogy a szülőket, rokonokat szeretni KELL.

Nem kell. Szeretni nem lehet kötelességből... tisztelni "kell" őket, ha szépen felneveltek, segíteni, ha szükségük van rád, stb-stb.

Nekünk a párommal a fizetésünk fele megy el azzal, hogy egyik héten 200 km egyik irányba másik héten a másik irányba mert nekünk fontos, hogy találkozzunk a szüleinkkel... mert szerencsések vagyunk és imádjuk őket..

De nem mindenki ilyen mázlista, (sajnos) és én igenis meg tudom érteni, hogy van aki nem érez ilyen sokat a szülei iránt.

Persze, ha alapvető tisztelet nincs (ha nagy gondjuk van meghallgatom, stb), az baj, hisz mégiscsak ők neveltek fel! De arról nem tehetsz, ha nem szeretsz velük beszélgetni, nem igényled a társaságodat, mert más típusú ember lett belőled mint ők.

Mindenki másképp igényli. A párom elvan akkor is, ha csak 2-3 havonta megy haza (elég messze laknak a szülei). Én amikor még élt anyukám, szinte minden nap mentem hozzá. Ha csak 5 percre beugrottam köszönni, akkor is mentem. De ezt anyu is igényelte, meg én is.

Kérdés az, hogy vajon a te szüleid mennyire igénylik a látogatásaidat. Mert ha ez így nekik is megfelel, akkor nem baj.

9:43 vagyok!

Persze, tudom, hogy milyen. Felveszem a telefont, és a második mondattól már vele együtt tudnám mondani, mert mindig ugyanazt mondja.

De ők a szüleid, és bármennyire is rossz, tessék melléjük állni.

Csomóan azt hiszik, az a megoldás, ha pénzt adnak, vagy megoldják helyettük a dolgot, pedig ez nem igaz.

Még egy gondolat: a szülőket már az is boldoggá tudja tenni, ha azt látja a gyerekének jól megy a sorra, hogy minden áldozat, minden tett amit érte tettek, az megérte!

És sokszor elegendő egy ölelés, egy kézfogás, hogy tudják, nincsenek egyedül.

Csak annyit tudok mondani, hogy szomorú.

1 kérdésem azért lenne:

Honnan a fenéből tudod, hogy hogyan élnek ha ennyit kommunikálsz velük? Honnan tudod, hogy esetleg gyógyszerre mennyi pénz mehet el? Honnan tudod, hogy nem takarékoskodnak-e a hálátlan lányuknak és azért sanyarognak?