Milyen az amikor az ember ismeri a nagyapját?

Hála istennek nem tanultam semmit sem az anyai nagyszülőktől. Vagyis de. A családon belül erőszak nagyon súlyos probléma. És nem férfi az, aki kezét mer emelni a feleségére és lányára...

Apai ágon azt tanultam, hogy sosem késő bocsánatot kérni. Sosem késő a megbocsátani a másiknak.

nekem az egyik nagyapám megvan még, vele szinte semmi kapcsolatom nincs 12 éves korom óta (a felesége - nagymamám - meghalt, ő tartotta össze a családot)

a másik gimis koromban meghalt sajnos, de ha élne, vele még mindig szoros kapcsolatom lenne.

mindketten nagyon okosak, műveltek. szeretik a történelmet és a földrajzot. de érdekes módon egymással nem igazán volt semmilyen kapcsolatuk. mindkettővel rengeteget kártyáztam, sok sztorit meséltek nekem és a tesómnak, emlékeket és kitalált történeteket is. a különbség közöttük az volt, hogy a halott nagyapám őszintén érdeklődött utánam minden élketkorban, míg a másiknak addig voltunk csak érdekesek (többen vagyunk unokák), amíg elég kicsik voltunk és nem igazán volt saját akaratunk. amint elég idősek voltunk, hogy kinyissuk a szánkat, inkább nem vigyázott ránk szívesen. ami kár, mert úgy alakult hogy én is ugyanabban a munkában dolgozom mint ő, így lenne közös témánk. de ő nem kíváncsi rám (meg úgy az egész családjára, nagyon magába fordult mióta meghalt a felesége, nem enged be senkit)

Anyai nagyszüleim még egészségesek voltak kicsi koromban és elég nagy falusi gazdaságot tartottak fenn. Voltak tehenek, disznók és sok baromfi. Emellett feketeribizlit, málnát, uborkát termesztettek eladásra.

A teheneket tavasztól őszig a falu lakói közösen hajtották ki csordában. Mindig más volt a csordás. Amikor nagyszüleimre került a sor, akkor nagyapám ment ki, és ha náluk voltam, szívesen vele tartottam. A nyári réten sétáltunk, lassan tereltük az állatokat, üldögéltünk. Volt, hogy eső után volt csordás nagyapám, akkor gombát is szedtünk.

Keveset beszélt, de nem rátartiságból, hanem mert a sok fecsegést asszonyi dolognak tartotta.

Előttem van egy kedves emlék róla: sétáltunk egy nyárfaerdőben, ami előtte mocsaras terület volt. Akkor is sok helyen tócsák voltak a fák között. Emiatt iszonyatos szúnyoginvázió volt az erdőben. Én 10 éves voltam, folyamatosan járt a kezem, mint a cséphadaró, hogy ne csipkedjenek agyon. Nagyapám (aki akkor 70 éves volt) nyugodtan álldogált, lassan sétált, nézelődött. Nosztalgiázott, mert a téeszesítés előtt ez az ő földje volt. Egyszer csak megkérdeztem tőle: "Nagypapa, magát nem csípik a szúnyogok?" - "Nem, kisunokám." - "Jaj, de szívesen cserélnék magával!" - Erre elmosolyodott, rám nézett, és ezt mondta: "Én is szívesen cserélnék veled." Hát igen, akkor még nem értettem, hogy egy 70 éves ember milyen örömmel lenne újra 10 éves gyerek...

Nyaranta sokat voltam náluk, nem egyszer sétáltunk a határban fél napokat együtt. Később bicikliztünk földutakon mindenfelé. Először még ő vitt és én a csomagtartón ültem. Később már együtt bicikliztünk. Sokszor reggeli után elindultunk és délután közepére értünk haza. Mindezt egy váltó nélküli nagy kerekű biciklin, 65-70-75 éves kora körül.

Soha nem sietett, de kora reggeltől napnyugtáig mindig tevékenykedett.

Egyszer, már közel a 80-hoz elvittük egy távoli rokonához, volt katonatársához. "Ma mit csináltál, Sándor?" - kérdezte rokona. "Á, ma semmit, csak egy kicsit kapáltam." Ez pontosan azt jelentette, hogy a nyári fülledt hőségben reggeltől késő délelőttig 3-4 órán át kukoricát kapált, ami már embermagasságú volt és a levegő is megszorult közötte. Nekem fiatalként kínszenvedés lett volna ez, ő meg közel 80 évesen úgy érezte, szinte szóra sem érdemes apróságot csinált.

Sem ő, sem nagymamám soha nem panaszkodtak. Ők még az a generáció voltak, akik felnőttként élték át a második világháborút, nagyapám harcolt is benne. Utána végigélték az ötvenes éveket, sokat szenvedtek akkor is. Ezek után ők édenkertbeli csodálatos életnek érezték azt, hogy reggeltől estig dolgozhatnak a kertjükben, napközben a tűző Napon, este az iszonyú szúnyoginvázióban. Mindig csak azt mondogatták, milyen jó életük van, semmiért sem panaszkodhatnak, csak hálát adhatnak Istennek. Hát igen, a háborúhoz és az ötvenes évekhez képest biztos így volt.

Szóval, hogy a kérdésedre válaszoljak, én optimizmust és kitartást tanultam tőlük. Ha nehéznek érzem a problémáimat, sokszor eszembe jut, hogy ők mennyivel nehezebb körülményeket is kibírtak, és csak legyintenének az enyéimre.

Az anyai nagyszüleim nem sokat foglalkoztak velünk, nekik inkább anyu két húga és azok családja volt fontos, így az az ág nem igazán áll hozzám közel.

Apa szülei...

Nos :D Ők teljesen ellentétek voltak és így volt tökéletes. Mamám nyitott volt, bárkivel leállt órákig beszélgetni, és borzasztóan kényeztetett minket. Papám zárkózottabb volt, inkább csak állt csendben mamám mellett. Ő szigorú volt velünk nagyon, és ezért rettenetesen hálás vagyok neki, mert ő mindig visszarántott minket a józanság talajára, ha mama nagyon elkapatott bennünket. Ha ő nem olyan lett volna amilyen, szerintem én is és a tesóim is önmaguktól elszállt, önimádó felnőttek lettünk volna :D

Mondjuk amióta úgy ítélte, hogy "befejeződött a nevelésünk", azóta sokkal lazább velünk. :D

Nagymamám sajnos évekkel ezelőtt elhunyt, azóta papám próbál helytállni helyette is, így most ő az, aki cukorkát tömköd a zsebünkbe :D

Én 29/L vagyok, öcséim 24/F, 20/F.